A XX. századi magyar irodalom két jeles alakjának életútinterjújából közölt részleteket az októberi Holmi. A folyóirat joggal tekintheti őket „saját halottjának”, mindketten szerzői voltak, a költő szerkesztőbizottsági tagja, az irodalmár szerkesztője is volt a lapnak: Petri György és Domokos Mátyás.
Petri György 13 éves 1956-ban, Domokos Mátyás 28. Előbbi a Medve utcai általánosba jár a Vízivárosban, partizántörténeteket olvas és vadul gombfocizik. Utóbbi könyvkiadói lektor, valahol a cenzor és a „rendes” szerkesztő között. Miközben minden porcikája irtózik a rendszertől, írók, költők cinkosa a nagy bújócskában, aközben kényszerűen a pártállami kiadói gépezet egyik fogaskereke. 2006-ban maga idézte Grendel Lajost, a Madách-kiadó egykori lektorát, aki így látta faramuci helyzetüket: „a mi dolgunk, hogy véleményt mondjunk, de hogy helyesen mondtunk-e véleményt, annak eldöntése nem a mi dolgunk”.
Petrinek és Domokosnak az eltérő életútjuk ellenére a forradalom mindvégig meghatározó élményük maradt. A Holmi által közölt interjúrészletek is erről tanúskodnak.
A kis Gyuri tanítás után szó szerint belecsöppen az október 23-iki tömegbe, amely magával rántja egészen a Kossuth térig. Tetszenek neki a jelszavak, különösen az, hogy „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe”. Vonulna tovább is, de várja otthon az anyja meg a pizsama, kötelességtudóan hazamegy hát. „Nekem egész november 4-ig 56 a mániákus rádióhallgatás és újságbeszerzés időszakát jelentette” – meséli beszélgetőpartnerének, Pap Máriának 1989-ben.
De a nyilvánvaló igazságokon túl mi fogta meg a kisfiút, mitől volt neki annyira klassz a forradalom? Hiszen lőttek, óvóhelyre kellett menni, mindenhez nehéz volt hozzájutni, és az orosz bevonulás után hamar visszaállt a régi rend. Pontosan ezek miatt. Petri, mint jó szokása, most is deheroizál: a forradalmi lelkesedésen túl valószínűleg az is növelte a rokonszenvét, hogy zárva maradtak az iskolák. „Volt egy infantilis rétege is a vonzódásomnak, hogy tudniillik most végre minden másképp van.” Petri, mint jó szokása, most is önanalizál: kis korában rengeteget bosszankodott, hogy miért 1943-ban született, miért nem korábban, mert így nem lehetett saját élménye a háborúról és Budapest ostromáról, hálás volt hát 1956-nak, hogy fontos élettapasztalatokhoz segítette. „Tulajdonképpen hihetetlenül élveztem, hogy háború van.” Petri, mint jó szokása, most is szociologizál: „az egész neveltetésünk borzasztó erősen militarizált volt. Az ifjúsági regények, némileg a hivatalos oktatás is azt sugallta, hogy az igazán emberhez méltó állapot a forradalom, a szabadságharc, a nemzeti felszabadító háború.”
Petri interjúja a forradalom és a megtorlás társadalom- és mentalitástörténetének szempontjából is különleges csemege. Sztorijaival, éles szemű megfigyeléseivel plasztikusan ábrázolja az időszak káoszát, azt, ahogyan a „derék reakciós” miliőjű vízivárosi házuk mikrotársadalma megpróbálja értelmezni a „kialakult helyzetet”. Winkelbár bácsi, az úriszabó például eleinte örvendezik, hogy Münnich, aki rendes ember, benne van az új kormányban, mert valaha csináltatott nála két öltönyt, és ugye Kádár is ott van, aki mégiscsak Nagy Imre minisztere volt. Aztán később egyre világosabb lesz mindenkinek, Gyurinak is: ez a rendszer egy tartós állapot, nem jönnek az amerikaiak: „irreverzibilissé vált a szocializmus”. De valahogy mégsem az, ami korábban volt, megszűnik a csengőfrász, terror ugyan van, de szelektívvé válik.
Eddig a felismerésig azonban még hónapok telnek el „letargiában”. Ezalatt az iskolás fiú az ellenállás változatos formáival találkozik. A házukban lakó szerencsétlen sorsú Folly Gábor ifjúsági szabadcsapatokat szervez, őt kivégzik. A kis Petri proklamációt ír az orosz szótárába, egyik osztálytársa verset költ, a másik kést szerez, hogy azzal szúrja le Kádárt. Gyertyákat visznek a Medve utcai általánosba 1957. november 4-én, és emlékeznek.


Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Kinyomtatom
Elküldöm
Fiatal házastárs mint a hosszú élet „titka” »










