Kié legyen a múmia?

2009. december 15., kedd, 07:36 • Utolsó frissítés: 2010. január 20., szerda, 07:50
Szerző:


Címkék: ; ; ; ;

A Parthénon-márványok, a Hottentotta Vénusz agya, náci gyilkosok megrendelésére készült portrék és falképek. A közös bennük, hogy országok kardoskodtak értük, az ő kulturális hagyományuk részei, tehát a tulajdonjog is megilletné őket. Megilleti?

Miközben egyre szigorúbb szabályokat alkotnak az illegális régészeti ásatások és a műtárgyak feketekereskedelme megfékezése érdekében, az ebül szerezett jószágok feketepiaca köszöni szépen, él és virul. Szilágyi János György arról írt a BUKSZ nyári számában, mennyire hasztalanul próbálják útját állni a nem kívánatos jelenségeknek, az illegális ásatásoknak és a kicsempészéseknek, s eközben szükségtelenül akadályozzák a tudományos megismerést és a közönség érdeklődését. A magyar ókortörténeti kutatás nagy alakjának gondolataihoz György Péter esztéta fűzött megjegyzéseket a folyóirat őszi számában, amelyek elsősorban a műtárgyak restitúciójával, visszahonosításával kapcsolatosak.

Szilágyi cikkéhez James Cuno tavaly megjelent könyve szolgáltatott trambulint. Az amerikai művészettörténész kiindulópontja az, hogy külső hatástól mentes kultúrák nem léteznek, a kultúrák „határai” (már ha van nekik egyáltalán ilyenjük) nem azonosíthatók a mai nemzetállamoknak mindig változó határaival. A műtárgyak területi alapú tulajdonlásának abszolutizálása (amelyet a nemzetállamokon mellett a nemzetközi szervezetek is szorgalmaznak) ellentétben áll „enciklopédikus múzeum eszméjével”, amely a különféle kultúrákat egymás mellett, kölcsönhatásaikban kívánja meg bemutatni, és bezárkózáshoz vezet.

Az Elgin-márványok megvásárlásáról tárgyal a parlamenti bizottság.
Kő, nem kő?
Nem egyszerű kérdés válaszolni arra, hogy vajon a mai Görögországnak van-e több köze Parthénon-, más néven Elgin-márványokhoz vagy az azt jelenleg birtokló Angliának. Mindenesetre az illetékes londoni miniszter 2000-ben azzal utasította el a görögök restitúciós igényét, hogy „mi, ennek az országnak a népe is örökösei vagyunk a klasszikus hagyománynak. Ki szeretném mondani, hogy az eszmék, értékek, tárgyi emlékek és hagyatékok elterjedése kétezer éven keresztül mélyen hozzájárult történelemnek ahhoz a folyamatához, amelynek során jelenlegi világunk kialakult. Elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy ezt a folyamatot vissza kívánnánk fordítani.” Maradtak tehát a British Museumban.

Cuno Irak, Törökország és Kína példáján mutatja be annak a kártékony hatását, amikor egy állam ideológiai megfontolásból úgy dönt, őskori vagy antik emlékeit maga kívánja feldolgozni, és nem csak teljes kiviteli tilalmat vezet be a leletekre, de elzárkózik a tudományos együttműködéstől is.

Egy 1970-es UNESCO-egyezmény tilalmazza az illegálisan az államhatárokon kívülről érkező tárgyak befogadását, az 1995-ös UNIDROIT-egyezmény pedig kötelezi az aláírókat, hogy szolgáltassák vissza azokat, minden kor minden műtárgyát. Szilágyi János György példákkal igazolja, hogy a második világháború után a kulturális javak védelme érdekében életbe lépő szabályok sokszor éppen a nemes szándékukkal ellentétes hatást váltanak ki, és sem jogi, sem tudományos értelemben nem oldották meg a régi (mű)tárgyak iránti érdeklődéssel egyidős problémákat. Miközben az illegális ásatást nem tudják megakadályozni, mert az így szerezett tárgyak busás haszon reményében úgyis piacra kerülnek, csakhogy a nagy nemzetközi múzeumok „önmérséklete” következtében azok többnyire zárt magángyűjteményekbe vándorolnak – „elzárva a tudományos tanulmányozás vagy egyszerűen a megtekintés lehetőségétől”.

Az az elképzelés, hogy a (földben rejtőző) műkincsben gazdag országok képesek maguk feltárni, publikálni és konzerválni a leleteket, tragikus tévedésnek bizonyult. A legálisan feltárt tárgyak jelentős része jóval kisebb mennyiségben jut el a közönséghez, mint a korábbi gyakorlat szerint jól illusztrált katalógusokban bemutatott ismeretlen vagy kétes eredetű műtárgyak. Az antikvitás iránt érdeklődő gazdagabb országok segítsége, a kutatásban való aktív részvétele nélkül nincsenek jelentős eredmények. Csakhogy egyre kizárólagosabb gyakorlat, hogy „műkincstulajdonos” ország semmit sem ad a leletekből a segédkezőknek, ami érthetően csökkenti a gazdagabbak eltökéltségét. Cuno felezést javasolt a „területileg illetékes” tulajdonos és a kutatást végzők között, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon.

Szilágyi pedig idéz egy 1964-es „kísérletet”. Vulciban, az etruszk kultúra egyik leggazdagabb lelőhelyén az ásató társaság a leletek egyharmadával szabadon rendelkezett, akár külföldre is eladhatta őket. A magyar szakember négy nyugati múzeumban is találkozott vulci sírleletekkel, példásan restaurálva és kommentálva, miközben az olasz államra maradt rész máig publikálatlan, jórészt restaurálatlanul raktárakban porosodik. Az olaszok mégis a minden miénk álláspontján vannak. Mint ahogy a legtöbb, Itáliánál lényegesen szegényebb ország.

Az ész és a szív harca zajlik a történelemért – nyúl vissza Arnold Toynbee félévszázados tanulmányához Szilágyi, amikor a kulturális tulajdonnal kapcsolatos gyakorlatokról szól. A nemzetállamok ragaszkodását műtárgyaikhoz, minden műtárgyukhoz, a régészeti leletekhez, minden régészeti lelethez anakronizmusnak, esztelennek, végső soron veszélyesnek tartja. Vagyis a nagy tudós az észre apellálna inkább, mint a szívre.

Festékrétegek alatt »


Kié legyen a múmia?




  Másolat Önnek

APRÓHIRDETÉSEK
tovább az apronet.hu-ra »
HVG HIRDETÉSFELHŐ
VIDEÓK
további videók »
HVG ONLINE CSOPORT HÍREI
híreink RSS csatornái »
Keresse az újságárusoknál!
Előfizetek a HVG-re Előfizetek a DHVG-re

Ön korábban már belépett a HVG csoport egyik weboldalán. Ha szeretne ezen az oldalon is bejelentkezni, ezen a linken egy kattintással megteheti.

X