Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Milyen és mekkora nemzetiségi közösségek élnek egy országban? Különösen mifelénk vérre menő kérdések ezek. A statisztikusok igyekezete sokszor kevés a reális képhez. Mégis fontos munkát végeznek.
|
|
Miközben a jövőre sorra kerülő népszámlálás, pontosabban a valláshoz tartozás megkérdezése, illetve ennek elhagyása heves politikai és ideológiai vita tárgya lett, amibe még Sólyom László államfő is beszállt, addig természetesnek tartjuk, hogy a kérdezőbiztosok – mint korábban is – nemzetiségünket firtassák. Valószínűleg az is. De ettől még ez is különösen érzékeny terület, s szemben hazánkkal, számos szomszédos országban éppen ez a népszámlálási téma számít a legérzékenyebbnek.
Magyarország hét szomszédjából öt 1990 óta alakult új állam, amelyek rövidebb-hosszabb szakítási folyamat révén jöttek létre, s melyért kisebb vagy nagyobb árat kellett fizetniük. Nem csoda hát, hogy erősen jellemzi őket az „intenzív nemzetépítési projekt”, amely kihat még a népszámlálási módszereikre is – derül ki Papp Z. Attila cikkéből a januári Statisztika Szemlében. A kisebbségek nagysága ugyanis Köztes-Európában mindenütt „politikai konnotációkat” hordoz, jobb, ha nem feledjük, nálunk is.
Az Etnikai–Kisebbségi Kutatóintézet munkatársa sorra veszi a legutóbbi népszámlásoknak az etnikai adatgyűjtésre vonatkozó módszertanát. A hét ország cenzusai nyilván eltérnek egymástól, ám az többnyire közös bennük, hogy az etnikai, nemzetiségi hovatartozás leggyakrabban alkalmazott kritériuma az anyanyelv és/vagy az önbevalláson alapuló etnikai hovatartozás.
Az ENSZ és az Eurostat 1998-as közös ajánlása leginkább az összeírások során keletkező adatok nemzetközi összehasonlíthatósága érdekében megjelölte azon témaköröket, amelyek alapvető fontosságúak (nem, kor, családi állapot stb.), illetve azokat, amelyek nem. Ezek közé került az etnikai vagy vallási csoporthoz tartozás, a vallás, illetve a nyelv.
Elég világos, hogy amit kérdezünk és ahogyan kérdezünk, az döntően befolyásolja a népszámlálás „eredményeit”. Ha például nem kérdezünk rá a nemzetiségre, akkor csak áttétételesen kaphatunk e körülményről adatokat. Ausztriában – egyetlenként szomszédjainknál – nem volt népszámlálási „téma” a nemzetiségi, etnikai hovatartozás. Így csak a születési helyre, az állampolgárságra, a vallásra vagy a családban és informális környezetben használt ún. környezeti nyelvre (Umgamgssprache) vonatkozó adatokból dolgozhatnánk, ha izgatna bennünket Ausztria népességének etnikai megoszlása.
De egy olyan mellékkörülménynek tűnő mozzanat is, miszerint milyen nemzetiségek vannak külön is megnevezve a kérdőíven, kirívóan módosíthatják az eredményeket. Így az 1980-as amerikai népszámlálási íven példaként még fel volt tüntetve a felmenőknél az angol, a francia és a magyar eredet, tíz év múlva már nem. Kutatók pedig épen ezzel magyarázzák, hogy az angol felmenőkről beszámolók száma 49,6 millióról 32,7-re, a magyarokról 1,77-ről 1,58-ra, a franciákról 13-ról 10-re csökkent.
Az amerikai példa vélhetően nem szándékos ügyeskedést takar. Nem úgy Papp Z. sejtése szerint a szlovén megoldás, amely lehetőséget biztosított ugyan a nemzetiség megvallására, de a szlovén mellett csak az olaszt és a magyart nevesítette külön is, miközben a sokkal jelentősebb számú szerb és horvát közösséget nem. Az etnopolitikai megfontolások sokszor a cenzusoknál is tetten érhetők, noha a tanulmány alapján úgy tűnik, nem a statisztikusok a legveszettebb soviniszták. Ha nem is tökéletes, de meglehetősen tisztességes kérdőívekkel dolgoztak a szomszédságunkban.
Azért egy-két bibi így is akadt. Nem tekinthetjük mellékkörülménynek, hogy a vizsgált hétből három országban (Romániában, Szerbiában és Horvátországban) a kérdőíven szerepelt a válaszadó neve. Ez abban a térségben, ahol deportálásokhoz, népességcserékhez, etnikai tisztogatásokhoz előszeretettel használták fel az összeírásokat, különös elgondolkodtató.
A kutató osztályozza a cenzusokkal történő adatgyűjtéseket, azok módszertanát. Ezek szerint Horvátország, Románia, Szlovénia népszámlálása elsősorban a többség adataira kíváncsi, az ausztriai célja viszont az etnikai semlegesség. Az ukrán és a szerb a nyílt multietnicitást példázza, a szlovák pedig a kiegyensúlyozottat. A magyart Papp Z. „bezzegnek” tekinti, mert szerinte az etnikai adatgyűjtést tekintve „kisebbségcentrikus”. Ha így van, jól van.
Az első szlovákiai cenzus (2001) az anyanyelvre és a nemzetiségre is rákérdezett. Míg szlovák nemzetiségűnek 4,62 millióan vallották magukat, addig szlovák anyanyelvűnek 103 ezerrel kevesebben. A nemzetiségeknél éppen fordítva, például 573 ezren mondták magukat magyar anyanyelvűnek, de csak 521 ezren magyar nemzetiségűnek. A domináns etnikumnál mutatkozó „többletben” és a kisebbségeknél mutatkozó „hiányban” nincs semmi meglepő, az asszimiláció törvényszerű folyamatát mutatja, még ha ez fáj is sokaknak.
Papp Z. szerint ezek a különbségek azt jelzik „hogy az önbevalláson alapuló nemzetiségi adatok nagyfokú szubjektivitást és »politikai konformizmust« hordoznak”. Nyilvánvalóan azokról is tanúskodnak, de legalább annyira arról is, hogy az etnikai identitás nem határozható meg egyismeretlenes egyenlettel. Az, hogy ki milyen nemzetiségűnek tekinti magát, tetszik–nem tetszik, sok esetben erősen függ a szituációtól. Ilyen különös szituáció a népszámlálás is, amely adatokat állít elő, ám azok fair és szakszerű értelmezése az igazi feladat. S még ez esetben sem abszolutizálhatóak. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a 2001. évi magyar összeíráson a társadalmi ténnyel szemben mindössze 190 ezren vallották magukat cigánynak, romának. Ami, ismerjük el, nem a statisztika módszertani problémája.
(Statisztikai Szemle, 2010/1)
zádori
Kinyomtatom
Elküldöm
