Kornai: ne feledjük Weimart!

Szabadság, egyenlőség, testvériség. Nemcsak a nagy francia forradalom, hanem az 1989-es kelet-európai rendszerváltások jelszavai is voltak. Kornai János sorra veszi, mi valósult meg belőlük. A mérleg kedvezőbb, mint amilyennek érezzük.

Bemegyünk a boltba, pontosabban, a sok-sok bolt egyikébe, abba, amelyikbe akarunk, és akkor, amikor kedvünk szottyan rá. Halkonzervek között válogatunk. Formára, méretre, tartósítási módra, fűszerezésre, halfajtára, származási helyre, árra különbözőek – nem könnyű a dolgunk. Ennél csak az volt a nehezebb, amikor jó 20 éve – mint a többi a kelet-európai sorstársunk – bementünk a boltba, ha nyitva volt; szerencsés esetben épp friss szállítás érkezett, volt egyféle szardínia, nem úgy, mint két napja vagy két hete, amikor csak babkonzervet lehetett kapni. Sajna, egyedül paradicsomost árultak, amit kifejezetten utáltunk, de mit lehetett tenni, meg kellett venni, minél többet, mert délutánra már az se lesz. – Nagypapa úgyis szereti, majd neki adjuk, ő viszont szerzett valahonnan zsilettpengét, hátha ad majd cserébe – latolgattuk a tüneményes lehetőséget.

De mi köze ennek a magasságos szabadságjogokhoz? Eléggé sok. Hajlamosak vagyunk a szabadságokat csupán a politikai és emberi jogoknak megfeleltetni, pedig a piac meg a vállalkozás, a tulajdon vagy az áruk és szolgáltatások közti választás szabadsága is része e két évszázada megformált halmaznak.

De vissza a közelebbi, a húsz évvel ezelőtti múlthoz. A létező kelet-európai szocializmusokban az emberek döntően nem megvásárolták az árukat és a szolgáltatásokat, hanem szereztek valahonnan valamit, ami majd csak jó lesz valamire. Ez nem mindig jelentett szimpla lopást (noha épp elégszer ahhoz, hogy a kifejezést így is érthessük), de még, ami elvileg ugyan volt, ahhoz sem volt könnyű hozzáférni. Az embereknek volt pénzük autóra, mégis évekig kellett várni rá az állami autóforgalmazónál (nálunk vérlázítóan egyenesen Merkúrnak nevezték a céget); volt pénzük telefonra, de csak kevesek juthattak hozzá; volt pénzük banánra és narancsra, de csak karácsony idején, közérzetjavítóként költött rá szegényes valutatartalékából az állam, és akkor is kiporciózva juttatott belőle.

Ehelyett a pénzt olyan dolgokra kellett elszórni, amire nemhogy semmi szükségünk nem volt, de nem is örömmel költöttünk, mint mostanság a „felesleges” státusz- vagy luxuskiadásoknál tesszük. Elég volt egy kelet-német lakótelep lépcsőházaiba betévedni, hogy szemléletes példáit láthassuk annak, valójában mekkora kielégülést jelentett a kétévenkénti komplett bútorcsere.

Ahhoz képest, mennyire közel van még hozzánk és mennyire rühelltük a csajkarendszert, elég gyorsan megfeledkeztünk róla, hogy az új világunkat utálhassuk – immáron őszintén és szabadon.

Három kívánság

Kornai János közgazdász egy tavalyi nemzetközi konferencián Bukarestben megvonta az elmúlt húsz év kelet-európai átalakulásának mérlegét, és előadása szövegét a januári Mozgó Világban publikálta. A liberté, a szabadság területén csupa vitathatatlan eredményt könyvelhetünk el, mára mindennaposnak számítanak azok a demokratikus alapjogok (pl. szólás-, sajtó-, gyülekezési, egyesülési szabadságok), amelyek húsz éve még kegyetlenül hiányoztak az életünkből. Választott parlament és önkormányzatok, többpártrendszer és független bíráskodás – nem léteztek a szocializmusban, most meg igen. És az is új és fontos vívmány, hogy kormány demokratikus eszközökkel leváltható.

Beköszöntött a gazdasági szabadság korszaka, a magántulajdon és magángazdaság túlsúlyba került, amely önmagában is segíti az állampolgárok anyagi jólétének erősödését. Megszűnt a hiánygazdaság, létrejött a vevők piaca, amely növelte az egyéni szabadságot is. Kornai nem ért egyet azokkal, akik szerint lényegében mindegy, hogy a kereslet vagy a kínálat korlátozza a fogyasztást, egyszerűbben: lényegtelen, hogy valakinek nincsen pénze, és azért nem tud olajos halat venni, vagy azért nem vásárol, mert nincs halkonzerv a boltban. Szerzőnk szerint alapvető különbség van a két korlát között, a szerényebb jövedelműek ugyanis a piacon sokkal inkább be tudják szerezni a számukra szükséges javakat, mint a hiánygazdaságban, amely „relatív értelemben” sokkal nagyobb kárt okozott nekik, „mert nem tudták szerény jövedelmüket és még szerényebb megtakarításaikat úgy elkölteni, ahogy szerették volna”.

Mégis sokan beszélnek a valódi változás, a forradalom, az „igazi rendszerváltás” elmaradásáról. Hangjuk mostanság aggasztóan lármás és erősen rezonál a közhangulatra, amely erős vezért, szigorúbb rendőrséget és ráncba szedett társadalmat akar. Voltaképpen zsarnokságot – véli Kornai. A mostani globális válság „rokonszenvező közeget teremthet” a szélsőségeknek, „és akár a zsarnokság felé vezető utat is kikövezheti”.

Noha a cikkben csak néhányszor szerepel a zsarnokság kifejezése, a vele való szembenézés igénye mozgatja Kornai tollát. Minden igyekezetével azon van, hogy elkerüljük a legnagyobb rosszat, a zsarnokságot megszülő Weimart. Mégsem vészmadárkodik, nem veszíti el tisztánlátását, nem állítja a „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” mintájára, hogy „hol zsarnokság lehet, ott lesz is zsarnokság”. A veszélyekre hívja fel a figyelmet, amelyeket hajlamosak vagyunk nem látni vagy bagatellizálni. Nézőpontja „korszerűtlen”, „divatjamúlt” konzervatív liberális, amit manapság sikk megbélyegezni mint „életidegen neokon okoskodást”. Szerintünk viszont éleslátó és figyelemre méltó.

A forradalmak második nagy ígérete, az égalité, az egyenlőség kelet-európai eredményeinek számbavételekor például igyekszik megmagyarázni azt a tényt, hogy a társadalmak nem csak érzékelik az egyenlőtlenségek növekedését, de egyre inkább fel is bőszíti őket.

Kornai felidéz egy már elfeledett tényt, hogy a szovjet típusú rendszer valójában nem biztosított egyenlőséget, egyfajta „szürke egyenlősítés” jellemezte, amely az egyenlőtlenségek drasztikus leszorításával megfékezte az egyéni teljesítményt és innovációt. Ezzel szemben a piac egyik nagy erénye, hogy ideális esetben a kiemelkedő teljesítményt kiemelkedően jutalmazza. Az egyenlőtlenség tehát a kapitalista rendszer alapjellemzője.

A tudós közgazdász nem vitatja, hogy az átalakulás haszonélvezői közé olyanok is kerültek, akik a privatizáció során nem álltak messze a lopástól, akik az előző rendszerben szerzett kapcsolataikból vagy megvesztegetés révén kovácsoltak maguknak tőkét; ám véleménye szerint a privatizáció hasznos, fényes, illetve káros, sötét oldala nem választható el egymástól.

Nagyon rossz útnak tartja, ha az egyenlőség nevében a tehetősebbeket erősebben megsarcolják (lásd progresszív adókulcsok és Robin Hood-adó), az esélykiegyenlítés járható útja szerinte az oktatáson keresztül vezet. És ha eredményesebben lépnének fel a korrupcióval szemben, akkor „megerősödne az a tudat, hogy szoros a kapcsolat a valóságos teljesítmény és a magas jövedelem között”.

A legtöbb gond a három jelszó közül mindig is a fraternitével, a testvériség eszméjével volt. Abszolút értelemben nehéz definiálni, mit is értünk rajta, és hogyan lehet politikai normává tenni, ha a szabadságokat nem akarjuk zsarnoki módon megnyirbálni. Kornai etikai követelményként határozza meg a szolidaritást, amelyet honfitársaink iránt kell „mutatnunk”, és ami leginkább az állam jóléti szolgáltatásaiban nyer formát.

Számba veszi, miféle irányok lehetségesek az általa koraszülött jóléti államnak nevezett állapotból. Az első – nevezzük mi liberálisnak – megszüntetné a juttatások univerzalitását és csak a rászorultakat támogatná. „Mindannyian testvérek vagyunk, de a legtöbb testvérünknek nincs szüksége a segítségünkre, magukról is tudnak gondoskodni.” A második – nevezzük mi szocialistának – megtartaná a jogosultságok univerzalitását, sőt ki is teljesítené őket, még annak árán is, hogy a magasabb kiadásokat magasabb adókkal fedezze a költségvetés.

Kornai nem vitatja, hogy számos érv szól a második megközelítés mellett, mégis ő inkább az elsőre fogad. Nem csak praktikus szempontok miatt, hanem etikai-filozófiai megfontolásból is. Ugyan csak lábjegyzetben idézi Isaiah Berlint, de akár írásának mottója is lehetnének a nagy konzervatív liberális politikai gondolkodó figyelmeztető szavai: „A paternalizmus nem azért önkényes, mert zsarnoki, mert még elnyomóbb, mint a nyers, brutális, felvilágosulatlan önkényuralom… Azért zsarnoki, mert sérti az önmagamról mint emberről alkotott felfogásomat.” Keserűen teszi hozzá Kornai: „Elszomorító, hogy ezt az embereknek csak a kisebb hányada érti meg és érzi át.”

Határozottan elutasítja viszont a két, a liberális és a szocialista modell kevercseit, a populista és az inkonzisztens megoldásokat. Előbbi „XXL méretű jóléti államot” ígér anélkül, hogy megjelölné a kiadások finanszírozásának forrását; utóbbi két gyökeresen gazdaságpolitikát, a jólétit és a liberálist akarja összebékíteni. Csakhogy minél kevésbé vesszük számításba a következményeket, annál súlyosabbak lesznek.

Kornai János a kelet-európai jövő opcióit is felskicceli. Néhány nyugodt, építkező év után az 1990-as évtizedet jellemző transzformációs válságot most egy újabb követi, amelynek mélysége és következményei még nem láthatók. Ám már most „bizonyos, hogy a védekező állam iránti igény erősödni fog”. A lakosság jelentős része hajlandó lesz feladni nehezen megszerzett szuverenitását, és elfogadni a korábbinál paternalistább államot, amely jólétet és biztonságot ígér. Csakhogy a „nagyvonalú költekezés után megérkezik az ijesztően nagy számla is, mégpedig magas költségvetési hiány, az államadósság/GDP arány növekedése, a fizetési mérleg növekvő hiánya és az államkötvények iránti kereslet drasztikus csökkenése formájában”. Ez Kornai pesszimista kelet-európai forgatókönyve.

A mérsékelten optimista változat jóval bizonytalanabb. „Talán lesznek olyan szerencsés országok” – fogalmaz szerzőnk. Talán.

(Mozgó Világ, 2010/1)

zádori