Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Szóljon hozzá
1918 nehéz éve volt az országnak és Budapestnek. Ha a háborús összeomlás, a nélkülözés, a menekülők özöne, a forradalom nem lett volna elég, ott volt még a halálos ragály, a spanyolnátha is.
A városatyák és az orvosok a tömegközlekedést tartották a kór legveszélyesebb terjesztőjének. A korabeli zsúfoltságot jól szemlélteti, hogy állítólag 1918 novemberének három napján egyedül a Keleti pályaudvaron 1,5 millió ember fordult meg. De az első számú budapesti közellenség nem a váróterem vagy a vonat volt, hanem a villamos. Számos korlátozó rendszabályt hoztak az utasok számára és állapotára vonatkozóan, de nem igazán tudtak nekik érvényt szerezni, mert azokban a zavaros hónapokban utazni még a szokásosnál is jobban kellett. Az utazóközönség pedig rendszeresen a rendőrök által leszállított utasok pártját fogta, és gyakorta támadt több száz fős csődület, ami még kevésbé szolgálta a közegészségügy érdekeit, mint a köhögő gyerekét szállító utas.
Az előírások közé tartozott, hogy a betegek lakásának ajtajára vörös cédulát tettek és a szabályok betartására egészségőrök vigyáztak, akik, mivel maguk sem tartották be az előírásokat, hamarost megbetegedtek. Egyáltalán a háború és a politikai felfordulás mellett a járvány miatt is nagy hiány volt orvosból, patikusból, nővérből. Ahogy kórházból is. Annak ellenére, hogy középosztály messzire kerülte a járványkórházakat, inkább a cselédet vitte be, de családtagoknak az otthonápolás dukált. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a tehetősebbek lakosságarányosan többen vesztek oda a spanyolbetegségben – derül ki Géra írásából.
A hatóságok iskolákat, közintézményeket zárattak be. A mozik, mulatók pedig egy időre maguk függesztették fel tevékenységüket – kevés is volt a vendég. De a kávéházak – ugyan csökkentett nyitvatartási idővel és szigorúbb higiénés előírások mellett – továbbműködtek, hiszen hatalmas volt a közellátási szerepük.
Tragikomikus előírások borzolták a fővárosiak amúgy is tépett idegzetét. A nyilvános telefonkészülékeket minden egyes hívás után fertőtleníteni kellett volna egy oda helyezett ronggyal. Később a kagylót selyempapírba bugyolálták, amiről az üzemeltetőnek kellett gondoskodni. Morbid szabályok korlátozták a temetési menetek méretét és a temetkezések idejét; általánossá vált az éjszakai szertartás.
Kiverte a biztosítékot az is, hogy az állandó szellőzés érdekében a villamos egyik oldalán eltávolították az ablakokat (1918-ban korán megjött a hideg), vagy az, mikor megpróbálták bevezetni, hogy a járműre csak hátul lehessen felszállni és elől leszállni. A Főváros felszólította az utazóközönséget, hogy a vasutat és a villamost csak a „legszükségesebb esetekben” használja. Karinthy Frigyes minderre így reagált: „szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogyan rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást. […] Ígérem, hogy az állatkerti hiéna ketrecébe csak akkor dugom be a karom, ha már semmiképpen nem tudok ellenállni a vágynak, hogy megsimogassam – és ígérem, hogy különféle plakátokat és hirdetményeket csak a legnagyobb szükség esetén olvasok el. Szóval mikor már elmúlt a spanyolnátha.”
Karinthy írása szeptember 29-én jelent meg. 18 nap múlva a spanyolnátha elvitte 32 éves feleségét, Judik Etelt. Nem kellett benyúlni a ketrecbe, a hiéna házhoz jött.
zádori
Kinyomtatom
Elküldöm
Szóljon hozzá
