Cigány integrációs kutatás: boncolás szike helyett fejszével

Van-e értékelhető haszna a cigány és nem cigány gyerekek együtt-tanításának? Egy kutatás szerint van. A hatásvizsgálat friss bírálata szerint viszont ezt nem lehet tudni, sőt, ami tudható, az kudarcot sejtet. A kritika inkább karcos, mint meggyőző.

Kifogásolt minta

Surányiék az iskolák két csoportját vizsgálták: az integrációs programban résztvevő intézményekét (bázis) és az attól távolmaradókét (kontroll). „Mivel a programba olyan iskolák kerülhettek be, amelyek eleve az átlagosnál jobb teljesítményt nyújtottak, a kontrolliskolák kiválasztásánál pedig ez nem volt szempont, a mintavételezés torzított” – állítja Kabai.

Csakhogy a vizsgálat nem egyedül a minisztériumi program sikerességét mérte, hanem – ami ennél fontosabb – az oktatási integráció hatásosságát. Ez mindjárt érthetővé teszi a kutatási beszámolóból diadalittasan kicsippentett látszólagos ellentmondást, hogy ugyanis Kézdiék azt írták: „Abban pedig még inkább bizonyosak vagyunk, hogy a kimutatott bázis/kontroll különbségek mögött nem a tanulói összetétel különbsége áll, így a tanulói eredmények eltérései a bázisiskolák jobb eredményességének köszönhetők – akár a program hatására, akár attól függetlenül.” Merthogy csak olyan intézmények válhattak „bázisiskolává”, amelyek már korábban is felmutattak valamit a cigányok integrációja terén. A fantázia világában elképzelhető talán egy minden ízében apartheid iskola, amelyik a pályázat hatására lesz hirtelen integrációs mintaintézménnyé, de a valóságban nem. Nincs tehát lehetőség „torzítatlan mintavételezésre”. A torz ez esetben életszerűt jelent – nincsenek laboratóriumi körülmények az iskolákban, mint ahogy a társadalomban sem.

Kabainak egyéb baja is van a mintával. „További torzításra adhat lehetőséget, hogy a szerzők a negyvenöt bázisiskolából tizenöt intézményt kihagytak.” Nem vitatja ugyan, hogy „a szelekció véletlenszerűen történt”, ám „a kis számok miatt nem zárható ki annak lehetősége, hogy a vizsgálatba vont harminc intézmény különbözik a kizárt tizenöttől a továbbtanulási mutatókban. Megnyugtató lenne erről adatokat látni.” A statisztikához kiválóan értőként maga is tudja, egy sokaság kétharmadának véletlenszerű kiválasztásával kellően reprezentatív mintához jutunk, teljesen felesleges tehát a maradék egyharmad bevonása. Az az opponens „megnyugtatása” mellett csak egy dologra jó, növeli a kutatás költségeit.

Kifogásolt tesztek

Kabainak valószínűleg tudósként és opponensként igaza van, amikor szóvá teszi, hogy az önismeret és az etnikai előítéletesség méréséhez felhasznált tesztek pontos kérdéseit csak elvétve adták meg a szerzők. Azt viszont nem értjük, hogy mi kivetnivalót talál abban, hogy egy 1928-ban Amerikában alkalmazott tesztet (E. S. Bogardus társadalmi távolság skáláját) nyolcvan évvel később magyar viszonyokra adaptálták, tehát a kérdések tartalmát és számát megváltoztatták.

Egy attitűdkutatásnál a kérdések és tesztek valóban rendkívül fontosak, sokszor magyarázatát adják a válaszok megoszlásának. A mostani kutatásban is lehettek/voltak rossz vagy suta kérdések. Kabai példát is hoz: „A szociálisdominancia-orientáció (SDO) vizsgálat elemzésére nem térek ki részletesen, mert ha [Kézdiék] valóban azokat a kérdéseket tették fel, melyeket példaként közreadtak, akkor nem SDO-t mértek, hanem valami mást. A szerzők két példája: »vannak-e olyan emberek, akik értékesebbek másoknál«, illetve »a játékban maga a játék a fontos, vagy a nyerés«” az eredeti kérdőívben így szól: »Vannak-e olyan csoportok, akik értékesebbek másoknál«, ill. »A győzelem fontosabb, mint ahogyan játszunk«. A különbség lényeges, az eredeti SDO-kérdőívek a társadalmi igazságosság, egyenlőség, egyenlő esélyek fontosságára kérdeznek rá.” Az első kérdés tényleg mást jelent, mint az eredeti, de a másodiknál nem látok problémát, hacsak az nem számít annak, hogy ez legalább érthető, szemben az eredetivel.

„Van még egy, eddig nem említett forrása a bizonytalanságnak. Nem tudjuk, hogy a program keretében mekkora hangsúlyt fektettek a tanárok a különféle sztereotípiákkal való leszámolásra, és mivel nem ismerjük a kérdéseket, nem ítélhető meg, hogy az esetleges bázis–kontroll különbségek valódi attitűdváltozást vagy pusztán verbális megfelelést tükröznek-e” – írja szerzőnk rosszallóan. Nem világos, miért lenne zavaró tényező a tanárok üdvös munkálkodása, főleg ha az a program szerves része. És vajon, ha ismernénk a tesztkérdéseket (ami, persze, jó lenne), akkor biztosan tudhatnánk-e, hogy a különbségek mögött „valódi attitűdváltozás” vagy csak „verbális megfelelés” áll? Nem a cinizmus mondatja velem, de nem édes mindegy, hogy miért utálják kevésbé a cigány gyerekeket? Az etnikai távolságoknál a legtöbbször a látszat maga a valóság.

Kifogásolt eredmények

Ennél valóban súlyosabb problémákat is felvet kritikájában Kabai. Tragikus például az eltérés az iskolai teljesítmények között a cigány gyerekek legfeljebb 20 és legkevesebb 40 százalékos aránya esetén, csakhogy hiába a jó szándék, „ha a roma tanulók arányát teljes integráció mellett sem lehet 20 százalék alatt tartani a leginkább segítségre szoruló térségekben”. Ez azonban nem a kutatás, hanem az ország problémája. Félrehord tehát az opponens sürgetése: „fontos lenne, hogy a szerzők közöljék végleges álláspontjukat”. Mégis miről és miért pont ők?

Tudós ember szükségszerűen kételkedik. De nem árt, ha a kétkedésnek van iránya. „Megmarad-e a korrekció után a bázisiskolákban a teljesítmény romlása a roma tanulók arányának növekedésével?” – teszi fel kérdését egy fülön csípett statisztikai problémával kapcsolatban Kabai Péter. Nem elégszik meg azonban ezzel, a feltételezett bizonytalanság számára olyan bizonyosságot sugall, amit legott meg is oszt olvasóival: „Ha igen, akkor inkább a szerzők véleményével ellentétes következtetés vonható le. Nem az integráció, nem az új pedagógiai program, hanem más ismert, de nem diszkutált háttérváltozók (eleve jobb teljesítmény, anyagi támogatás, kapcsolattartás a középiskolákkal stb.) okozták a bázisiskolák jobb teljesítményét, és a program vagy nem hatékony, vagy kifejezetten hátrányos a magasabb roma arányú osztályokban.” De hát „az új pedagógiai program”, az integráció nem jelent-e egyben több anyagi támogatást és szorosabb kapcsolatot a középiskolákkal? De igen. Ezek a „nem diszkutált háttérváltozók” is részei a programnak, nem csak az, hogy összerakjuk a cigány nebulókat a nem cigányokkal. A nagyobb figyelem, az erősödő pedagógiai tudatosság, az elfogadó és demokratikus légkör a program szándékolt következményei.

Kifogásolt szemellenzősség

Nem kell ahhoz tudományfilozófusnak lenni, hogy tisztában legyünk azzal, a tudós vizsgálódásának mindig van társadalmi környezete („kontextusa”), nem létezik „tiszta, szeplőtelen tudomány”. Megállapításai, felismerései nem korlátozódnak magára a vizsgálat tárgyára, azok olykor messzire gyűrűznek – sokszor a kutató szándékával ellentétes irányba. Aki az európai gímszarvasok populációgenetikájával foglalkozik vagy a paradicsomhalak menekülését vizsgálja, annak talán ez nem annyira magától értetődő, mint aki a cigányok oktatási integrációjáról ír a mai Magyarországon, de – a lehetőségeihez mérten – a természettudósnak is illik számot vetni azzal, mire használhatják majd a szent tudományosság és a tudományos igazság nevében közölt szentenciáit. Már csak azért sem árt megfontoltnak maradni, mert az alkalmi bírálónak gyakorló tudósként lehet elég tapasztalata arról, mennyi feloldhatatlan ellentmondás feszül a tökéletes közlés szükségessége és lehetetlensége között. Kabai Péter megfeledkezik erről, ezért tartom írását meggondolatlannak.

Minden tudományterületnek jót tesz a felfrissülés, ha máshonnan érkező homo novusok kérdeznek rá holtbiztosnak tekintett igazságokra. Ám kötelező az óvatosság, ha – akár csak közvetetten is – az „új ember” érzékeny társadalmi kérdésekről alkot sarkos véleményt.

Aki kicsit is ismeri hazai viszonyainkat, tudja, hogy egy ilyen bírálat – amely bizonyosan tartalmaz megszívlelendő kifogásokat is – „az Akadémia lapjában”, mennyire kézenfekvő érv lehet egy katasztrofális oktatáspolitikai fordulathoz, amely véget vet az eddig is túlságosan vérszegény deszegregációs gyakorlatnak. Kabai Péter naivitását mentheti, ő úgy vélhette, csupán módszertani bizonytalanságokról számolt be, és nem történt más, minthogy eleget tett a szerzők felhívásának, akik a kutatás kapcsán tudományos vitára ösztökéltek. De a Magyar Tudomány szerkesztőinek már aligha jár pardon. Nem tudni, miért nem „várták be” és közölték Kabai írásával együtt Surányi Éva és Kézdi Gábor válaszát az őket ért súlyos kritikára. Mert ne legyenek kétségeink, a kutatók ezt nem hagyják szó nélkül.

(Magyar Tudomány, 2010/3)

Zádori Zsolt