Bejelentkezés  

Emberhús kutyagyomorban, hadiút a kettéhasított kutyán át

Utolsó frissítés:

Címkék: Sorkövető; kutyák; kultusz; História; gyarmatosítás;

Kutyák és emberek közös története nagy sikernek számít. Az együttélésnek mégis van sötét oldala is. Emberek parancsára kutyák marcangoltak embereket, vagy ártatlan állatokat áldoztak fel kultikus céllal. Korszakok, amikor a kutyaeledel mást jelentett, mint ma.

„Amikor a gaz spanyolok harci kutyákkal kerestették az indiánokat, s amint megtalálták, rájuk uszították őket, egy beteg indián nő – látván, hogy nem tud elmenekülni a kutyák elől, és darabokra szaggatják őt is, mint a többieket – fogott egy kötelet, a lábához kötött egy egyéves gyereket, és felakasztotta magát a gerendára, és alighogy megtette, már jöttek is a kutyák, és szétszaggatták a gyereket, bár mielőtt meghalt volna, egy pap még megkeresztelte” – írta a XVI. század első felében Bartolomé de las Cacas dominikánus szerzetes.

A történetnek valószínűleg nem minden elemét kell szó szerint venni, de az biztos, hogy Amerika véreskezű hódítói szívesen és eredményesen használtak nagytestű harci kutyákat az amerikai bennszülöttek ellen, egyrészt felkutatásukra, másrészt megfélemlítésükre, harmadrészt meggyilkolásukra – derül ki a História legfrissebb számából, amely teljes egészében a kutyáknak az emberi történelemben játszott szerepével foglalkozik.

Éles fegyver

Fotó:

Kondacs Julianna cikkéből kiderül, hogy a spanyol királyi pár magánkáplánja, Rodriguez de Fonseca javasolta Kolumbusznak, fegyver gyanánt vigyen magával agarakat és masztiffokat második útjára. A spanyolok már korábban is használták őket a mórok elleni harcokban. Az agaraknál nem a mai négylábúakra kell gondolni, a mostani csontbőr kutyák ősei 50 kilót is nyomtak, míg a masztiffok 60–70 kilóra is híztak – sokszor az édes emberhúson.

A conquistadorok rémtettei jelenthetik a mélypontját az ember és állat talán legsikeresebb, közel 15 ezer éves szimbiózisának, de kutyákat már az ókori Közel-Keleten használtak gyilkolásra, ahogyan a rituális kutyaáldozat is szokásban volt. Az „együttélés” tehát korántsem volt annyira idilli, mint azt a manapság általános feltétlen blöki–gazdi rajongás láttán gondolhatjuk.

Az egyiptomi Tutanhamon fáraó egyik szantálfa dobozkáján a harci kocsiról nyilazó uralkodó oldalán az ellenséget marcangoló kutyákat látni (i. e. 1330 k.). Mezopotámiában pedig szabadon kószálva őrizték a városokat más kóbor vadaktól, főleg rókáktól, s köztisztasági munkát végezve falták fel az utcai szemetet. De nem csak azt, a temetetlen halottakat is.

A Krisztus születése idején alkotó Sztrabón görög földrajztudós felidéz egy 300 évvel korábbi történetet, amikor Nagy Sándor és hadinépe elfoglalta Baktra városát (a mai Afganisztán területén), akkor ott az volt szokásban, hogy az idős és gyenge embereket élve vetették a kutyák elé, akiket a helyiek morbid humorral „temetkezőknek” neveztek.

Embereket széttépő kutyák az antik Görögországban és a Római Birodalomban sem voltak ismeretlenek. És az is hasonló volt, hogy a közgondolkodás kettős természetet tulajdonított nekik. Már Homérosznál egyszerre szerepelnek az ember legjobb barátjaként (Odüsszeusz hűséges kutyája, Argosz húsz év után is felismeri gazdáját), illetve a vadság, a könyörtelenség és az arcátlanság szimbólumaként (az Iliászban is embert esznek a harctéren). A középkorban a kutyák megítélése romlott. A muszlim világban egyértelműen tisztátalan állatnak tartották, de a keresztény világban is – ahol az ördög egyik alteregójának számított – csak a polgárosodás tette általánossá a kutyabolondok figuráját.

Hús és kultusz

Az ebek egyes kultúrákban húsforrásként szolgáltak (Korea és Svájc tán a legismertebbek), különösen a vadászközösségek szorultak rá a „kutyaeledelre”. Bereczki Ibolya etnográfus szerint a finnugor együttélés korában is inkább ezzel a céllal tarthatták, mint sem a vadászokat segíteni. De a legtöbb kutyát valószínűleg nem azért pusztította el az ember, hogy megegye, hanem kultikus céllal. Az ebek mumifikálása Egyiptomban ugyan viszonylag későn, a görög–római időkben vált rendkívül népszerűvé, de az ókorban, sőt már az őskorban előszeretettel gyilkoltak le állatokat bajelhárító, gyógyítási céllal vagy halottkultusz keretében.

A hettiták kölyökkutyákra vitték át a rontást, majd elföldelték vagy elégették őket. Az ókori anatóliai nép különleges módját választotta a vesztes csaták átkától való megszabadulásnak is: egy embert, egy kecskegidát, egy malacot és egy kutyakölyköt kettévágtak, egy galagonyából emelt kapu két oldalán tüzet gyújtottak, majd a vert sereg átmasírozott a kapun és félbe vágott tetemek között. Ez a rituálé fennmaradt a perzsáknál, sőt a makedónoknál is (immár emberáldozat nélkül).

A tisztító és esküáldozatok lassan elhaltak, szerepüket a kutyairtásban egyre inkább átvették a gyógyító, temetkezési és építési áldozatok. Utóbbiakra még a XIX–XX. századi magyar néprajzi anyagban is találunk példát, leginkább kölykök estek áldozatul az építkezéseknek.

Volt idő, mikor Magyarországon a lakosság huszada tartozott a kutyabőrös nemesek közé. Ezek alapján azt hihetnénk, hogy a kikészített kutyabőrre írott kiváltságlevelek miatt sok állatot ölhettek le, de mint Rácz György írásából megtudhatjuk, az armálisok valójában csak ritkán készültek kutyapergamenből, sokkal inkább kecske, juh vagy borjú bőréből. Itt tehát ők jártak rosszul, nem a kutyák.

(História, 2011/3)

zzs

Friss állások Jobline.hu

Ön korábban már belépett a HVG csoport egyik weboldalán. Ha szeretne ezen az oldalon is bejelentkezni, ezen a linken egy kattintással megteheti.

X