Az államfő húsvéti aláírásával szentesített és január elsejével hatályosuló új alkotmányt a kormányoldal legvisszafogottabbjai is történelminek, nemzetegyesítőnek tekintik, olyannak, amely lezárja végre az ország permanens válságát. Az alaptörvény kritikusai viszont azt állítják, nemhogy véget vetne az önemésztő politikai csatározásoknak, sokkal inkább felfűti őket, ráadásul a krízis immáron kiterjed az eddig stabilnak mutatkozó közjogra is. A kormány ellenfelei immáron a rendszer ellenségei lesznek, amilyen programmal az „átmenet zavaros két évtizede” során eddig egyetlen számottevő politikai erő sem lépett fel. Nemhogy megerősödne az ország, destabilizálódik.

Merthogy elfogadásának körülményei, maga a szöveg, valamint az idén megszülető, az alkotmányt „kibontó” sarkalatos törvények (utóbbiaknál nem árt a feltételes mód) jószerivel csak két célt szolgálnak: az autokratikus orbáni hatalom bebetonozását és a saját tábor széttartó igényeinek kielégítését. Mink András, a Beszélő szerkesztője a folyóirat legfrissebb számában egyenesen arról ír, hogy Orbán Viktor alaptörvény-tervezete ultimátum a köztársaság polgáraihoz. (A lapot április elején zárták le, amikor még nem történt meg a végszavazás.) A történész szerint az alaptörvény a demokratikus legitimáció alapelveit teszi zárójelbe, a kormány pedig lényegében „határozatlan időre alkotmányos szükségállapotot” vezet be.

Schmitt Pál aláírja az alaptörvényt. Kézelő

MTI - Illyés Tibor

Krízisről krízisre

Mindennek egyetlen vélelmezhető indoka lehet, és ez az, hogy „a tervezet megfogalmazói szerint Magyarországon nincs és belátható időn belül nem is lesz olyan ellenzék, amely a haza üdvét felelősségteljesen szolgálná, a magyar választók ítélőképességében pedig nem lehet megbízni. 1989 óta erre senki nem vetemedett ebben az országban. Ráadásul teszi ezt az a társaság, amely az egyöntetű választói akarattal, a »fülkeforradalommal« igazolja lépéseit. Ezzel a Fidesz jelenlegi vezető garnitúrája a magyar jobboldal rosszabbik felének két évtizedes lázálmát iktatja az alaptörvénybe: egyedül mi vagyunk hivatottak az ország vezetésére, a nemzet képviseletére.”

Más kritikusokhoz hasonlóan Mink is szóvá teszi, hogy a rendszerváltás ma még hatályos alkotmányához (1989/1990) képest az új alaptörvény elmozdul a politikai közösség kollektivista felfogása felé, elveti (talán inkább elkeni) az állam világnézeti semlegességét, valamint aláaknázza az alapjogi garanciákat és azok intézményeit. Legkarakteresebb állítása azonban mégis az, hogy az új konstitucionális berendezkedéssel (az Alkotmánybíróság jogosítványainak megkurtításával, az ombudsmani rendszer domesztikálásával, az Orbán-hű emberek alkotmányos bebetonozásával, a Költségvetési Tanácsnak a központi büdzsét illető utószentesítési jogával, illetve azzal, ha nincs elfogadott költségvetés, az államfő feloszlathatja az Országgyűlést) nagy veszélybe került a békés, szabályozott kormányváltás lehetősége. A gyakorlatban ez azt jelenti: ahhoz, hogy 2014-től egy új, a mai kormányerőtől független garnitúra érdemben kormányozhasson, újra kétharmados többségre lesz szükség, és még úgy is meg-megújuló krízisekre lehet számítani.

„A modern alkotmányos demokráciák legfőbb praktikus erénye a rugalmasság, az erőszakmentes és szabályozott hatalomváltás lehetőségének biztosítása. Midőn nagyjából egy évvel ezelőtt az elemzők azon elmélkedtek, vajon milyen következménye lehet a Fidesz kétharmados többségének, még a szkeptikusok is azt hangsúlyozták, hogy a legfőbb kérdés az, vajon megváltozik-e a békés, szabályozott hatalomváltás lehetősége, amelynek alapfeltétele a fair választási rendszer és a szólásszabadság csorbítatlansága. […] A közhatalmi szerkezet […] túlbiztosítása végletesen megmerevítheti a politikai rendszert. Ez elviselhetetlen feszültségekhez vezet, ha a jelenlegi többség elveszti a választók bizalmát. Akkor mi fog történni? Folyamatos politikai válság, hideg polgárháború? Ahogyan 2002 után is történt, noha az orbáni jobboldal akkor még a most készülőnél sokkal gyengébb intézményi, ideológiai és médiapozíciókkal rendelkezett?”

Fair vagy fertelmes?

Nézzük hát, mi a helyzet ezekkel a feltételekkel. A magyar sajtószabadság ma sokkal rosszabbul áll, mint egy éve. A médiaalkotmány és -törvény elfogadása óta a fideszes médiahatóság pallosa ott lebeg a szerkesztőségek feje felett, a közszolgálati médiákat és a hirdetési piacot gyarmatosította a kormánypárt, illetve a kereskedelmi médiában minden eddiginél erősebb lett az önkéntes igazodás, az öncenzúra.

Hogy mennyire lesz fair a választási rendszer, nem tudhatjuk, de a választás tisztaságát ellenőrző intézményeket a kormány mindenesetre már most igyekszik maga alá gyűrni. Az Országos Választási Bizottság (OVB) már megvan neki, amiről – ha nem ismernénk a kizárólag fideszes szempontok szerint kialakított összetételét – az ellenzéki népszavazási kezdeményezések mondvacsinált indokokkal történő elutasításai is tanúskodnak. A jobboldali többségű Alkotmánybíróság eddig sem viselkedett túl elvszerűen és karakánul, most jogosítványainak megnyirbálásán túl a Fidesz – biztos, ami biztos – újabb négy saját bíróval töltheti fel a testületet. A kötelező 62 éves bírói nyugdíjkorhatár alkotmányos bevezetésével a bíróságok pedig közvetlen tapasztalatot szerezhettek arról, milyen az, mennyire kreatív tud lenni Orbán pártja, ha valamit nagyon akar.

A parlamenti választás új szabályairól egyelőre csak az van törvénybe foglalva, hogy 200 képviselő lesz, és a kisebbségek is hozzájutnak majd valamiféle képviselethez. Az alaptörvény most így fogalmaz: „Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják.” Valamint: „A Magyarországon élő nemzetiségek részvételét az Országgyűlés munkájában sarkalatos törvény szabályozza.” Hogy hogyan kerülnek oda a nemzetiségek képviselői, kooptálással, szavazással vagy más úton-módon, majd meglátjuk. Ahogy az sem világos, hogy a rendes úton választott képviselőkkel vajon azonos elbírálás alá esnek-e, minden kérdésben szavazhatnak-, interpellálhatnak-, felszólalhatnak-e.

Viszont egyelőre biztosnak tűnik, hogy a gyerekes családok nem kapnak pluszszavazatokat. De azt még nem tudni, leszállítják-e a korhatárt 16 évre, ahogy azt sem, a határon túl élő, állandó magyarországi lakóhellyel nem rendelkező nemzettársak szavazhatnak-e, és ha igen, egyéni jelöltekre is. Az alkotmány eléggé enigmatikus ahhoz, hogy a kormányzópárt pillanatnyi érdekei szerint dönthessen: „Sarkalatos törvény a választójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti.”

És akkor nem beszéltünk még a népképviseletet felpuhító „rendkívüli lehetőségekről”, például a kedvezményes női listákról, amelyekkel az afrikai kormánypártok szívesen élnek, mert az mindig az erőseknek kedvez. De a fair választás lehetőségét alapvetően érinti majd az új választókerületek határainak megrajzolása is, amelyhez jól használhatók lesznek majd a Kubatov-listák is. Ha így lesz, Mink Andrásnak igaza lesz. Nem hiszem, hogy boldog lesz tőle.

(Beszélő, 2011/4)

Zádori Zsolt