Megbütyköli vagy széttrancsírozza a Fidesz?

A médiaszabályozás és az alkotmány után a törvényeknek harmadik, a demokrácia velejét jelentő csoportja van soron: a parlamenti választások szabályai. A kormánypárti kétharmad most megmutathatná, képes önmérsékletre. Ám sokan attól tartanak, hogy inkább ismét a foga fehérjét mutatja majd ki.

A modern alkotmányos demokráciák legfőbb gyakorlati erénye a változtatás jogának, a szabályozott hatalomváltás lehetőségének biztosítása, amelynek alapfeltétele a szólásszabadság csorbítatlansága és a fair választási rendszer. A Fidesz által keresztülhajszolt új médiaszabályozás éppenséggel az eminensnek tekintett szólásszabadságot fenyegeti. De mi a helyzet a választási rendszerrel?

Igazolással szavazók a 2010-es választásokon. Sorminta Fotó: Bödey János

Vállalható tervezet

A tavaly őszi önkormányzati választásokon életbe lépett új szabályok mellett felvonultathatók voltak ésszerű érvek, de emellett valahogyan mindegyik jelentős változtatás (az egyéni körzetek súlyának megnövelése a listák rovására a városokban, az ajánlószelvények gyűjtési idejének lerövidítése, a főpolgármester-jelöltséghez szükséges ajánlások számának megnövelése) a Fidesz aktuális érdekeit szolgálta, és egyetlen változtatás sem kedvezett ellenlábasainak. Ezzel együtt sem állítható, hogy az önkormányzati választásokat nem fair szabályok alapján rendezték volna meg. A Fidesz tavalyi „választójogi reformja” nem rítt ki abból a demokráciákban is érvényesülő trendből, amely szerint a győztesek igyekeznek a maguk képére formálni a választási rendszereket, és nagyjából azon az ösvényen haladt tovább, amin az MSZP és az SZDSZ 1994-ben elindult. Szemes volt tehát, de nem túl pofátlan.

De mi lesz a jóval fontosabb parlamenti választások szabályaival? Még az első irományok között az új parlamenti ciklus indulásakor, tavaly májusban nyújtotta be Kósa Lajos, Navracsics Tibor, Répássy Róbert és Rétvári Bence a koalíciós pártok törvényjavaslatát az országgyűlési képviselők választásáról. A kétharmados lendülethez és önelégültséghez képest feltűnően visszafogott tervezet miközben 386 főről 198 csökkenti a képviselők létszámát, aközben lényegét tekintve megtartja a vegyes (többségi–arányos), egyéni körzetekre és listákra alapuló eddigi szisztémát, és orvosolja a választási rendszer „adósságát”, lehetőséget nyújt a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletének. Amennyiben ezt vagy ehhez nagyon hasonló szöveget fogadna el a képviselők kétharmada, bírálóinak kevés igazi fogást adna a Fidesz. A jelek azonban nem erre mutatnak.

A kedvező induláshoz képest az egyéni képviselői indítvány és a választójogi reform sokáig csipkerózsikaálmát aludta. Pedig jogalkotási processzus jól indult, voltak pillanatok, amikor azt lehetett hinni, időben, majd az új alkotmánnyal együtt fogják elfogadni. (Elegánsabb és jogállami az lenne persze, ha az új választási szabályok majd nem a következőn, hanem csak az elfogadásukat követő második választáson lépnének érvénybe, de kár lenne kósza álmokat kergetni.) Kósa Lajosék törvényjavaslatát üstöllést szignálták az alkotmányügyi bizottságnak, és még albizottság is alakult, mi több, szokatlan módon paritásos alapon, amelyiknek a feladata „az országgyűlési képviselők számának csökkentéséhez szükséges választójogi reform” előkészítése volna.

Számmisztika

Merthogy a kormánypártok akkoriban látszólag leginkább a képviselői létszám megvágását tartották a legfontosabbnak. Pedig az, hogy mekkora egy parlament létszáma, voltaképpen másodlagos kérdés; és lakosságarányosan a magyar Országgyűlés egyáltalán nem tartozik a kirívóan népes törvényhozások közé. Ennek ellenére – tartva a politikusellenes közhangulattól – a parlament töpörítésével színleg mindegyik párt egyetértett. A Fidesz számított közülük a legeltökéltebbnek, és kétharmados többségével az első dolga volt az alkotmányt módosítani, 200 főben maximálni a jövőbeli képviselői létszámot, és megteremteni a nemzetiségek országgyűlési képviseletének elvi lehetőségét. Az ellenzék egyáltalán nem tiltakozott, sőt az MSZP-s képviselők választójogi reformtervezete is hasonló létszámmal, 199 mandátummal számol. De hogy nem mindig a méret a legfontosabb, az is mutatja, hogy az ő javaslatuk az arányosság érdekében teljes egészében megszüntetné az egyéni kerületeket, s csak listákra szavazhatnánk.

Ehhez képest az albizottságban az alaptörvény elfogadásáig semmiféle érdemi munka nem folyt, s csak azóta éledt újjá a grémium, de Kósáék javaslatát az alkotmányügyi bizottság még ügyrendbe se vette. Az ellenzéki képviselők most attól tartanak, megismétlődhet, ami az alkotmányozásánál megtörtént, hogy az albizottsági munkának nem lesz jelentősége, mert a Fidesz megint fusiban oldja meg a kodifikációt. – Ahogy Szájer József megírta az alaptörvény normaszövegét, most majd Áder János fogja elkészíteni a választójogi reformot – élt a gyanúperrel Lamperth Mónika, az albizottság szocialista alelnöke.

Szürkületben

De ne szaladjunk ennyire előre. A Fundamentum c. folyóirat – még a nagy csönd közepén – körkérdést intézett politológusokhoz, jogászokhoz, választási szakemberekhez, mit sejtenek, miféle választási rendszerre számíthatunk, hogyan alakul majd a választójog, s ez mennyiben érinti majd demokráciánk minőségét, mennyiben szolgálja majd a Fidesz önös érdekeit.

Azóta megszületett új alkotmányunk, amely már sokkal sejtelmesebben fogalmaz a parlamenti választásokról, mint a tavaly májusi módosítások. „Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják. A Magyarországon élő nemzetiségek részvételét az Országgyűlés munkájában sarkalatos törvény szabályozza.” Szó sincs tehát már a 200 fős korlátról, vagy a 13 nemzetiség parlamenti képviseletének elvi lehetőségéről.

Felesleges lenne a Fundamentum körkérdésével foglalkozni, mert Kósáék javaslata már úgyis passzénak tekinthető? Ugyan már. Ahogyan tavaly tavasszal is egy hasonló körkérdésre adott válaszában konkrét törvénytervezetek hiányában Tóth Gábor Attila jogásznak sikerült felvázolnia, milyen szemléleti változások tükröződnek majd az új alkotmányban, most sem lehetetlen, hogy a válaszadók közül valaki ráhibázott a szép magyar jövendőre.

Ne felejtsük, a parlamenti választások tisztasága három ágenstől függ: a választási rendszertől, a választójogtól és a választókerületek meghatározásától.

Választási rendszer

A tavaly májusi tervezetet a legtöbb válaszadó nem tekinti ördögi kreatúrának. Szerintük a benne testet öltő választási rendszer nagyon hasonlít a mostani a szisztémára, és bár több problémára nem ad választ, viszonylag kevés új problémát szül. Egyedül Szoboszlai György, az előző Országos Választási Bizottság (OVB) MSZP-s delegáltja találja áldemokratikus, populista megoldásnak a létszám megfelezését, és állítja, hogy a látszat ellenére valójában növekszik az aránytalanság, vagyis a szavazatok és a mandátumkiosztás arányainak eltérése. Ezt azonban sem Kovács Imre László, sem László Róbert modellszámításai nem igazolják, sőt, arról tanúskodnak, hogyha 2010 tavaszán a Kósáék javaslata alapján tartották volna választásokat, a Fidesz–KDNP-nek nem lett volna kétharmada, szóval a szavazóktól kapott 53 százalékhoz közelebb állna a pártszövetség mandátumaránya (68,13 százalék helyett 65,66). Tehát kissé jobban érvényesül az arányossági szempont.

Ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy az egyéni választókerületi szisztéma inkább a nagy pártoknak kedvez, míg a listás rendszer inkább a kisebb pártoknak. A vegyes szisztémákban, amilyen a jelenlegi magyar országgyűlési választási rendszer, a „győztes mindent visz” gyakorlata nem érvényesül korlátlanul. Eddig a 176 egyéni mandátum mellett 210 listás helyet lehetett megszerezni. Ezzel együtt az egyéni kerületekben jól teljesítő pártok „aránytalanul” sok mandátumhoz jutnak. 1994-ben az MSZP listán 33 százalékot kapott, mégis abszolút többsége volt a Házban, a Fidesz pedig tavaly a voksok kevesebb, mint 54 százalékával söpörte be a mandátumok 68 százalékát. Az 1990-ben kimunkált választási rendszer óvatosságból szem előtt tartotta a kormányozhatóságot, talán túlzottan is, ezért aztán az arányosság csorbát szenvedett. Választási szakértők ezt a magyar rendszer egyik legnagyobb hibájának tekintik. (Talán elhamarkodotton, de ezt most hagyjuk.)

Magyar Kornélia felsorol még három gondot. Az egyéni választókerültek között feltűnő különbségek vannak, a határaik 1990 óta nem változtak, így fordulhat elő, hogy pl. Veszprém megye egyik kerületében az egyéni jelöltre leadott szavazat „két és félszer többet ér”, mint Gödöllőn és környékén, mert ott két és félszer több választópolgár él. Nincsenek szabályok a választókerületek határainak automatikus felülvizsgálatára (gerrymendering). Az ajánlás mostani rendszere (a „kopogtatócédulák”) rossz, nehézkes és választási csalásra csábít. László Róbert szerint gond az is, és tán a legnagyobb, hogy a szisztéma túl bonyolult, amin az eddig ismertté vált fideszes javaslat sem egyszerűsít.

Többen attól tartanak, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségeknek juttatott legfeljebb 13 parlamenti hely továbbkombinálná a rendszert. Bizonyos értelemben igen, de a parlamenti erőviszonyokon csak alig módosítana. Hegedűs Dániel meggyőzően bizonyítja, hogy a kedvezmények ellenére valószínűleg csak három vagy négy nemzetiség lenne képes listát állítani, és mindössze egy–három képviselőt tudnának a parlamentbe bejuttatni.

Szavazati jog

A határon túl élő „kettős állampolgárok” szavazati jogáról az immár egyéves „vitaindító” törvényjavaslat szemérmesen hallgat. A helyzet azóta itt is sokat változott. A magyarországi lakhellyel nem rendelkező határon túli magyarok kedvezményes honosítása először a választójog terén vet fel gondokat, de érinti majd a választási rendszert is. Már ha a kormánypártok akarják, hogy a „kettős állampolgárok szavazzanak”. Márpedig a korábbi fogadkozások és ködösítés ellenére akarják. Semjén Zsolt, a kormányfő koalíciós helyettese a kabineten belüli és kívüli kampányának meglett az eredménye, így márciusban Orbán Viktor is arról beszélt, már nem a szavazati jog kiterjesztése a kérdés, hanem annak a hogyanja. Gulyás Gergely, a választójog szabályozása terén is serénykedő fideszes honatya szerint aligha lehet 250 ezernél több határon túli szavazatra számítani. Ez, mondjuk, hatmillió „hazai” szavazó esetében az összes voksoló 4 százaléka, ami egyáltalán nem bagatell, különösen, ha mint a fideszesek remélik, egy irányba (rájuk) szavaznak majd.

Nagyobb határon túli részvétel és kisebb hazai érdeklődés esetén még extrémebb arányban voksolnának majd olyanok, akik döntéseik következményeit közvetlenül nem viselik. Győri Gábor szerint az 5–10 százalékos szint már „drámai hatással lehetne a hazai választásra”.

Varázsceruza

A legtöbb elemző azonban nem is ettől, hanem a választókerületek túlságosan fideszes szempontú újrarajzolásától tart. Igazság szerint a kerületi határok változására nem csak egyéni mandátumok számának megfelezése miatt lesz szükség, hanem mert az Alkotmánybíróság idén december 31-ig adott határidőt, hogy a választókerültek lakosságszámhoz igazításának rendszerét törvényileg rendezzék, és utána már időközi választásokat sem lehet tartani a mostani kerületekben. A kormánypártoknak az is kedvez, hogy a szabályok és elvek ugyan kétharmadosok, de magához a határok szabásához elég egy feles törvény is. Képviselői esetleges tömeges dezertálása sem kényszeríthetné tehát a Fideszt sajátságos (öncélú) szempontjai átgondolására. Nem beszélve arról, hogy az időközi választásokhoz elég a mostani, 1990-es határokat módosítani, az új rendszer kerületeit kijelölhetik később is.

Ahogyan saját „vitaindító” törvényjavaslatuk sem ró semmiféle kötelességet a kormánypártokra. Lényegében szabad kezük van, milyen rendszert fogadnak el. És a látszat ellenére az idő sem sürgeti őket. A Fidesz például eljátszhat még azzal a gondolattal is, hogy kicsit kockáztat, és nem tartja fontosnak az időközi választásokat, mert a kétharmados törvényeket még idén lezavarja (egyébként is ezt vállalta az alaptörvénnyel), és igyekszik a választójogi reformot a következő választáshoz minél közelebb elfogadni. De még egyszerűbb eset, hogy a párt mostani helyzetéből kiindulva alkotja meg még idén az új szabályokat, és előrehozza a választásokat. Egyelőre ugyanis nem kell pánikba esnie, ugyan csökken népszerűsége, de az erősen megosztott parlamenti ellenzékéé alig nő. Parlamenten kívüli potens erőnek híre, hamva nincs. Relatív többsége tehát egyelőre biztosnak látszik, amit egy közeli választáson be is biztosíthat.

Ez persze jelentősen más lesz, mint a jelenlegi kétharmados állapot. Még az is lehet, hogy akkora lesz a különbség, mint Kósáék 2010. májusi T/18 javaslata és az elfogadott választójogi szabályozás között. Ahogy Kovács László Imre fogalmaz: „És lehet, hogy sokan fogják azt gondolni: bárcsak ezt a T/18-ast is frissiben átvitte volna a parlamenten a »kétharmados forradalom«…”

(Fundamentum, 2010/4)

Zádori Zsolt