Orbán kocsonyáját kifőzte, most besűrítené

Rendszere konszolidációjáról beszél mostanában a Fidesz. Ígéri, ami esetleg eddig nem tűnt mindenkinek demokratikusnak vagy jogállaminak, idéntől látszatában is az lesz. Csakhogy nem politikai fordulatról van szó, hanem a fideszes centrum leereszkedő gesztusáról.

Újabb kulcsfogalommal bővült a Fidesz törzsi szótára: a konszolidációval. A parlamenti ciklust előszeretettel szakaszoló nyelvi–politikai truvájok eddig inkább „elrugaszkodásról”, „finomhangolásról” szóltak, mint amik mostanában felváltanák a „fülkeforradalom” és a „megújulás” hevült hónapjait. Ám Orbán Viktor január végi brüsszeli szereplése óta a most induló új korszakot már konszolidációnak illik nevezni kormánykörökben.

A kormányfő akkor tett nyilvánosan hitet amellett, hogy a társadalom megosztása helyett a konszolidáció vezérli törekvéseit. Ahogyan az osztrák alkancellárral tartott közös sajtótájékoztatóján is arról szólt bizakodón: az átmeneti időszak a végéhez közeledik, a konszolidáció időszakába lépünk. A Le Monde-nak pedig azt nyilatkozta: a veszély nagyobb része már elmúlt, a konszolidáció korszakába kell lépni, s ezentúl „több idő lesz az egyeztetésre”.

Beüzemelés

Táborának vezérfigurái is átvették a szóhasználatot. Lázár János Népszabadság-interjújában egyenesen a húszas évek bethleni konszolidációjához hasonlította a gondosan előkészített fordulatot. Most hagyjuk azt a rosszindulatú megközelítést, hogy az Orbán-kormány eddigi másfél éve e logika alapján a fehérterrort, a gazdasági összeomlást, a trianoni országvesztést, a numerus clausust és a vészes nemzetközi elszigetelődést is magába foglaló időszakhoz, az „átmenet zavaros” két évéhez hasonlítható.

Miskolci kocsonya. Feltét nélkül Fotó: hvg.hu archív

Sokkal fontosabb, hogy Lázár kibontja, mit is kell értenünk az orbáni konszolidáció alatt. „A mi definíciónk szerint a konszolidáció az ország külső és belső helyzetének a megszilárdítását jelenti. Ez egy program. Olyan program, mint amilyen az 1920-as években volt Bethlen István konszolidációs programja. Nagy nehézségek után, új törvények meghozatala után miként lehet a jogszabályi kereteket tartalommal megtölteni és azokkal eredményesen működtetni az országot. (…) Mi külső és belső megszilárdításra gondolunk. A külső megszilárdítás azt jelenti, hogy az elmúlt időszakhoz képest kevesebb konfliktussal és több megegyezéssel járó nemzetközi szerepre törekszünk. (…) Befelé pedig beüzemeljük, belakjuk azokat a rendszereket, amelyekről már döntöttünk. Ennek az átállási időszaknak a finanszírozására volt szükség ezekre a pénzekre. Hatékonyabbak és jobbak lesznek a rendszerek. Ez a belső megszilárdítás. (…) Magyarország független állam. Magunk döntünk a magunk sorsáról. Ha változtatunk, magunk döntünk róla. Ha konszolidálunk, vagyis megszilárdítjuk a megváltoztatott rendszerek működését, arról is magunk rendelkezünk.”

Vagyis a Fidesz-féle konszolidáció belső (inherens) fejlemény, azt nem a körülmények, esetleg a kormányra nehezedő (külső) nyomás erőszakolja ki, amúgy is megtörténne. Szükségszerűség. Hisz maga az „átállás” is voltaképpen a konszolidációra való felkészülést, ráfordulást jelentette. Az „igazi” kormányzás (a jövő) tehát most kezdődne.

Három nemzedék

Bethlen István. Névadó Fotó: holokausztmagyarországon.hu

Az újkori magyar történelemben három konszolidációról szokás beszélni. Mindegyiküket forradalom és káosz előzte meg. 1848-49 után a Habsburgok több lépcsőben próbálkoztak konszolidálni birodalmuk magyar részét – mindaddig sikertelenül, amíg 1867-ben ki nem egyeztek a magyar politikai elittel. A második valóban Bethlen István nevéhez fűződik, az is részben kiegyezéses jellegű volt, és politikai-gazdasági értelemben relatíve sikeresnek számít, noha utólag látható, képtelen volt megakadályozni az újabb nemzeti katasztrófákat. A harmadik Kádár Jánoshoz kötődik, és az ’56-os forradalom utáni posztsztálinista időszakot váltotta fel, szintén relatíve (a berendezkedő hatalom szempontjából) eredményesen. A konszolidáció mindhárom alkalommal valójában új rendszert, új berendezkedést jelentett: a dualizmust, a Horthy- és a Kádár-rendszert.

Tehát egyik esetben sem beszélhetünk arról, hogy a konszolidáció egy alapvetően demokratikus rendszert szilárdítana meg, emelne magasabb szintre, ennek az ellenkezőjéről volt szó, éppenséggel az ideiglenest „véglegesítette”. Ha komolyan vesszük a magyar történelmet, nem érdemes tehát hazai előképeket keresni.

Szilárdságfok

De van-e egyáltalán bármi értelme nem gazdasági, hanem politikai értelemben használni a fogalmat demokratikus rendszerekben? Szigorúan véve a szó jelentését: nem sok.

Szilágyi Ákos esztéta tanulságos írást publikált a 2000 folyóiratban a demokrácia konszolidálhatatlanságáról. Meggyőzően bizonyítja, hogy „a konszolidáció politikai fogalma (…) a nem-demokratikus rezsimek problematikájának részét képezi. (…) mindig akkor és ott jelenik meg, ahol nincsen rendszerszerűen kiépített, társadalmilag meggyökeresedett demokrácia” – még nincsen vagy már nincsen.

A „demokráciák nyitott rendszerével kapcsolatban a konszolidáció fogalma semmitmondó vagy kifejezetten használhatatlan. A poliarchikus [sokközpontú] demokrácia mint dinamikusan nyitott, magát újraszabályozó és folyamatosan megújító rendszer – természetéből fakadóan – konszolidálhatatlan. Csak valamilyen diktatórikus fordulat zárhatná le, vethetne véget neki: a szabadság rendjeként koncipiált és megvalósuló demokrácia azonban lezárhatatlan és megszilárdíthatatlan” – írja a politikatudományban is járatos Szilágyi Ákos.

A „képlékeny, kocsonyás halmazállapotú” rendszert tehát demokratikus úton véglegesíteni nem lehet. A demokrácia lényege ugyanis a bonyolult – olykor tán kaotikusnak tetsző, mégis – a szabályok tekintetében kiszámítható (konszolidált) működés, amelyben ugyan fontos alakító szerepük van az aktoroknak, de még a legnagyobb hatalmú szereplő (a kormányfő vagy a kétharmados kormányerő) sem dönthet a rendszer (konszolidált) természetéről, tekintheti sajátjának vagy befejezettnek a „művét”. Nincs omnipotens szereplő, aki megnyit vagy lezár folyamatokat. A jelző nélküli demokrácia lényegét tekintve többszereplős, nyitott kimenetelű játék, amelyben a szabályok ugyan folyamatosan átalakulnak, de a játékosok tiszteletben tartják azokat.

Belakva ismerszik meg

Ha mégis van némi létjogosultsága a demokrácia konszolidációjáról beszélni, az csak az autokráciákból átalakuló „új demokráciák” (ilyen Magyarország is) esetében lehetséges. Szilágyi szerint „a demokráciát nem ilyen-olyan erők konszolidálják, hanem kiépülésének és társadalmi beágyazottságának egy szintjén egyszerűen konszolidálttá válik”. A demokrácia megszilárdulása tehát nem állhat másban, mint „a politikai rendszer össztársadalmi elsajátításában”, vagyis abban, hogy a demokratikus kultúra az élet magától értetődő közegévé válik az elitektől az intézményeken át a társadalom minden csoportjáig.

A fideszes szóhasználat azonban nyilvánvalóan nem erről szól, de hát jól is van ez így, hiszen Orbánék nem a demokrácia elmélyítésén buzgólkodtak eddig, hanem díszletté tételén.

Az egyik Alaptörvény asztala. Bebútoroztak Fotó: Stiller Ákos

Lázár megkülönbözteti a fogalom külföldre és itthonra szánt értelmét. Ezek szerint míg előbbinél az együttműködést, utóbbinál – és ez a lényegesebb – a berendezkedést, az új rendszerek belakását kell érteni alatta. A konszolidáció tehát valójában a hatalom tartósításának technikáját jelenti, ami eddig kivételes eljárásnak tűnt, rögzült szabállyá válik. Nem arról van szó tehát, hogy a társadalom, a gazdaság és a közélet megrendszabályozása immáron véget ér, hanem éppenséggel arról, hogy mivel már minden az orbáni hatalom kezében van, kiüresedtek a jogállam és a parlamenti demokrácia intézményei, a hatalom nagylelkűen modort vált. Ami legjobb esetben is csak annyit jelenthet (lásd kádári konszolidáció), hogy aki nincs ellenük, az velük van.

Nem visszatérésről van szó a liberális demokrácia lényegéhez, hanem annak látszatáról, mázáról lehet már csak szó. Ígérik, úgy fognak eztán tenni, mintha. Nem igazi politikai fordulat ez, hanem a fideszes centrum leereszkedő gesztusa, átlátszó taktikai húzása. Csakhogy másfél évnyi szisztematikus dózerolás után nagy feladat lesz mindezt hihetően eladni.

(2000, 2011/12.)

Zádori Zsolt