Vízilabda: győztek a szerbek, de...

Ismét szerb győzelem született férfi vízilabdában, ezúttal a római világbajnokságon. 2005 óta nem sikerült legyőzni déli szomszédainkat. Pedig a mindenkori magyar pólóválogatottal szemben a győzelem az elvárás. Áttekintjük az eddigi vízilabda-világbajnokságok történetét – főleg a magyar férficsapat szemszögéből.

Bármilyen furcsa is, annak ellenére, hogy a póló 1900 óta olimpiai szám, az első úszó- és vízilabda-világbajnokságot meglehetősen későn, csak 1973-ban rendezték meg. Különösen meglepő ez annak fényében, hogy például 1938 óta rendeznek kézilabda-, 1949 óta röplabda- és 1950 óta kosárlabda-világbajnokságot. Mivel az 1932 után és 1972 előtt rendezett hét olimpián Európán kívüli csapat nem tudott dobogós helyezést elérni (1932-ben és 1972-ben egyaránt az Egyesült Államok szerezte meg a harmadik helyet, az első két helyezett 1932-ben Magyarország és Németország, negyven év múlva a Szovjetunió és Magyarország volt), az Európa-bajnokságok a világ legjobb csapatainak vetélkedését jelentették.

Nota bene: az eddigi tizenkét világbajnokság összes érmét európai csapatok szerezték meg, az olimpiákon pedig egyetlen nem európai csapat tudott eddig a férfiak között érmet szerezni: az Egyesült Államok egy arany-, négy ezüst- és ugyancsak négy bronzérmet nyert. Ehhez persze az is kellett, hogy az 1904-es St. Louis-i olimpián három csapat indult: a New York Athletic Club, a Chicago Athletic Association és a Missouri Athletic Club , így nem csoda, ha ott az Egyesült Államok végzett egyaránt az első, a második és a harmadik helyen.

Mint a fentiekből kiderül, az 1973-at megelőző évtizedekben a vízilabda teljesen Európa-központú sportág volt, sokkal jobban, mint ma. Egyedül az Egyesült Államok „rúgott labdába”, 1952-ben negyedik, 1956-ben ötödik, 1960-ban hetedik, 1968-ban ismét ötödik, 1972-ben viszont már harmadik volt az olimpián. Az első, 1973-as, belgrádi világbajnokság előtt a Szovjetunió volt mind az olimpiai, mind az Európa-bajnoki címvédő, Magyarországot fűtötte a revánsvágy az egy évvel korábbi – egyetlen gólon múlt – második hely miatt, Jugoszlávia pedig hazai pályán játszott. Háromesélyes volt tehát a világbajnokság: a korszak negyedik nagy csapata, Olaszország az 1960-as római olimpiai győzelem óta hullámvölgyben volt: sem az ötkarikás játékokon, sem az Európa-bajnokságokon nem állt dobogóra. Önmagához képest persze Magyarország is hullámvölgyben volt: az 1964-es tokiói olimpia óta semmilyen világversenyt nem tudott megnyerni a válogatott. Az 1968-as olimpián harmadik, az 1972-esen második lett a csapat és az Európa-bajnokságok sem sikerültek: egy 1966-os ötödik hely és egy 1970-es ezüstérem mindennek számított, csak sikernek nem.

Gyarmati Dezső

A müncheni olimpia után változás történt a szövetségi kapitányi poszton: a csapatot 1952-ben és 1956-ban győzelemre vivő Rajki Bélát a játékosként háromszoros olimpiai bajnok Gyarmati Dezső váltotta, aki mellett a szintén háromszoros olimpiai győztes Kárpáti György lett a másodedző. „Távozom, mert a magyar vízilabda számára kudarc a második hely” – mondta ekkor a klasszis mester, Rajki Béla és vette a kalapját – ami egyébként mindig rajta volt.

Az 1973 szeptember 1-je és 9-ike között rendezett világbajnokság magját a müncheni csapat alkotta: a Balla Balázs, Bodnár András, Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Görgényi István, Kásás Zoltán, Konrád III. Ferenc, Molnár Endre, Sárosi László, Szivós István alkotta a csapatot. Közülük csak Balla és a VB nagy fölfedezettje, az ekkor huszonhárom éves Csapó nem volt tagja az egy évvel korábban Münchenben ezüstöt nyert – de leginkább aranyat vesztett – csapatnak.

A csoportmérkőzések során Magyarország 7:3-ra győzött az akkor még kiscsapatnak számító, a kilencvenes évekre önmagát a világ legjobbjai közé fölküzdő Spanyolország ellen, 14:0 következett Izraellel, majd 6:4 Olaszországgal szemben. Romániát 9:4-re győzte le a magyar válogatott, majd – már a döntő körben – 6:2-re az Egyesült Államokat. A Szovjetunió elleni, 5-4-re végződött mérkőzés mutatta meg, hogy Csapó Gábor beválogatása a világbajnoki csapatba jó választás volt: az ifjú joghallgató három gólt szerzett az olimpiai bajnok ellen. A Jugoszlávia elleni 3:3 és a Kuba elleni 8:4 pedig azt jelentette: a magyar vízilabdacsapat megnyerte az első világbajnokságot. Akkor valószínűleg kevesen gondolták, hogy harminc évet kell a következő VB-győzelemre várni. A Szovjetunió lett a második, a hazai pályán játszó Jugoszlávia a harmadik.

Miután a csapat megnyerte az 1974-es bécsi Európa-bajnokságot is, az 1975. július 19-e és 26-a között, a kolumbiai Caliban rendezett VB-re – szokás szerint – aranyérmes reményekkel utazott el. A helyszínválasztást az illetékesek azzal indokolták, hogy ezzel Latin-Amerikában szeretnék népszerűsíteni a pólót. (Ennek gyümölcse még nem érett be….)

Tovább növelte a magyar – s persze az olasz meg a szovjet – csapat esélyeit, hogy a világ negyedik extraklasszis csapatát, Jugoszláviát a szövetségi kapitányként utóbb zsinórban háromszoros olimpiai bajnok Ratko Rudić doppingvétsége miatt kizárták a világbajnokságról.

Caliban a csapatokat egy kollégiumban szállásolták volna el, csakhogy a szervezők és a tanuló ifjúság között valamilyen nézeteltérés támadt, aminek következtében a diákok nem voltak hajlandók elhagyni a kollégiumot. Így történt, hogy a világbajnokságon résztvevő csapatok tagjait egy, a városon kívül található kolostorban helyezték el, alsó-balkáni körülmények között. Körülbelül tíz emberre jutott egy WC és harmincra egy zuhany.

Döcögősen kezdődött a torna: Görgényit ugyanis a románok elleni meccs első negyedében, 1:1-es állásnál, drasztikus ütésért csere nélkül, végleg kiállították. Három és fél negyed következett emberhátrányban, de a minőség legyőzte a mennyiséget: 8:7-re győzött a magyar válogatott. 11:5 következett Ausztrália, majd 9:3 Kolumbia ellen, így a csapat pontveszteség nélkül jutott be a középdöntőbe, ahol 9:7 következett Németország és 8:6 Kuba ellen.

A végső, négyes döntőbe Magyarország mellett Olaszország, Kuba és a Szovjetunió jutott be. A Kuba elleni második meccs 6:4-es, az Olaszország elleni 7:5-ös magyar győzelemmel zárult. Mivel a Szovjetunió csak 5:5-öt ért el Olaszország ellen, ezért a végső, mindent eldöntő magyar-szovjet meccsen az iksz is elég lett volna Gyarmati Dezső tanítványainak. Az 1972-es olimpián 3:3-at játszott egymás ellen a két csapat, az 1973-as VB-n és az 1974-es Európa-bajnokságon Magyarország győzött. Most azonban nem sikerült győzni, sőt: egy döntetlenre sem futotta. A Szovjetunió 5:4-re nyert, így világbajnok lett Magyarország és Olaszország előtt.