Az első világháborúban vesztes országok többsége ma már alig gyászolja az akkortájt elcsatolt területeket – leginkább azért, mert nincsenek a határaikon túl sok százezres vagy milliós nemzetrészek.

A 90 évvel ezelőtti Párizs környéki békék nemcsak Magyarország, hanem négy másik állam számára is súlyos békefeltételeket, a győztesek kénye-kedve szerint elcsatolt területeket jelentettek, és hatalmas társadalmi kataklizmát okoztak. Ma azonban egyik országban sem siratják annyira „Trianonjaikat”, mint Magyarországon: a török autókra nem ragasztják az Oszmán Birodalom térképét, a bolgár tüntetéseken nem skandálják, hogy vesszen Neuilly!, Ausztriában nem iktatnak be Saint-Germain-emléknapot, és a német parlamentben sem harsan fel Elzász-Lotaringia egykori német himnusza, az Elsässisches Fahnenlied.

 Az egyik ok, hogy a vesztesek közül többen átéltek már a megelőző évtizedekben hasonló kataklizmát. Bulgáriában az első számú nemzeti katasztrófának az 1913-as második balkáni háborút tartják, amelynek során az ország elvesztette a bolgár „Erdélyt”, Macedóniát, illetve Dél-Dobrudzsát (előbbi Szerbiához és Görögországhoz, utóbbi Romániához került). A Habsburg Birodalom nagy traumája – mondja Fiziker Róbert történész – az 1866-os königgrätzi csata volt, amelynek során nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria, Poroszország mögött, másodrendű szerepre van kárhoztatva. A Balkánról a 19. században folyamatosan visszaszoruló Oszmán Birodalom is elszenvedte már a maga Mohácsát – magyarázza Dobrovits Mihály, az ELTE közép-ázsiai kutatócsoportjának munkatársa. A törökök a legnagyobb drámájukként az oroszokkal 1877–1878-ban vívott – az akkor 1293-at mutató iszlám naptár alapján egyszerűen csak 93-asként emlegetett – háborúra emlékeznek.

A magát vadonatúj államnak tekintő Törökországnak ezzel együtt minden bizonnyal nagy traumát okozott volna, ha véglegessé válik a sevres-i békediktátum. Ám Kemal Atatürk vezetésével az 1920-as évek elején visszahódította a Kaukázussal szomszédos északkeleti területeket, az Anatóliai-félsziget égei-tengeri partvidékét, Konstantinápolyt és Kelet-Trákiát. S az új török állam nemcsak az ellene felvonuló francia, olasz, brit, görög és örmény haderőkkel számolt le, hanem – Ausztriánál is egyértelműbben – a birodalmi múlttal is. Az addig Európa beteg embereként emlegetett Oszmán Birodalom romjain létrejött új szekuláris nemzetállam pedig – akárcsak az új Osztrák Köztársaság – képes volt lemondani a dicső birodalmi múltat idéző, de etnikai elv szerint hozzá nem tartozó területekről.

A német társadalom – amely a hátországban ármánykodó baloldaliak és zsidók „tőrdöfésével” (a Dolchstoss-szal) próbálta megmagyarázni a katasztrófát – sem elsősorban a területek elvesztésén kesergett. Bibó István társadalomtudós szerint a versailles-i békének Berlin számára „öt sárkányfogvetése” volt: a békeszerződés diktáltsága, amelyet a győzők szadizmusaként értelmeztek; a háborús bűnösség kimondása az egész német népre; a jóvátétel magas és előre meghatározatlan összege; az egyoldalú lefegyverzés miatti kiszolgáltatottság; végezetül pedig a területi rendelkezések. Ám „ezek közül sem azokkal a területekkel volt baj, amelyeket a békeszerződés elvett Németországtól, hanem azokkal, amelyeket nem adott oda”.

Az antanthatalmak ugyanis megtiltották Németországnak és Ausztriának a mindkét nemzet által kezdettől igényelt egyesülést. Az osztrákok már 1918-ban sokatmondóan Republik Deutsch-Österreich, vagyis Német-Ausztria néven hozták létre utódállamukat – mígnem a győztesek egy évvel később a saint-germaini szerződésben a név használatát is megtiltották. Azt, hogy Németország számára mennyire nem az elvesztett területek visszaszerzése számított, jól jelzi, hogy Berlin – mihelyt tehette – elsőként Ausztriát és a soha korábban hozzá nem tartozott cseh Szudéta-vidéket kebelezte be.

Bulgária egyébként – Németországhoz hasonlóan – a Párizs környéki békék alapján elcsatolt területeit maradéktalanul vissza tudta szerezni a második világháború során, sőt annál többet is: nemcsak Macedóniát szállta meg, de Görögországhoz került egykori égei-tengeri partvidékét jócskán megnövelve foglalta vissza, Romániától pedig a második bécsi döntés eredményeként 1940-ben megkapta Dél-Dobrudzsát (Magyarország ekkor vonulhatott be Észak-Erdélybe). Mi több, utóbbit a világháború után is megtarthatta. „Sztálin nem bánta, ha megerősíthet egy Oroszországgal mindig jó kapcsolatot ápoló szláv államot, amely ráadásul – bár a vesztes oldalon harcolt – maga sosem üzent hadat a Szovjetuniónak” – ad erre magyarázatot Palotás Emil, az ELTE Kelet-Európa-történeti tanszékének tanára.

 A feketeleves Németország számára viszont éppen a második világháború után jött el. A békeszerződés alapján elvesztette Kelet-Poroszországot, Sziléziát, Kelet-Pomerániát, miközben a vasfüggöny keleti oldaláról kiebrudaltak 14,6 millió németet. Az új konstellációt a létrejövő nyugatnémet állam évtizedeken át nem fogadta el. Az NSZK-ban a hitleri expanzió előtti, 1937-es állapotot tekintették legitimnek: az NDK-ról mint Moszkva által megszállt zónáról beszéltek, és nem ismerték el Lengyelország erősen nyugatra tolt új határát, az Odera–Neisse-vonalat sem. „Breslau, Oppeln, Gleiwitz, Hirschberg, Glogau, Grünberg: ezek nemcsak nevek, hanem élő emlékek, amelyek generációk lelkében gyökereznek, és szüntelenül a lelkiismeretünkben lüktetnek. A kapituláció árulás lenne” – jelentette ki 1963-ban még a szociáldemokrata Willy Brandt is, aki végül – az európai megbékélésre hivatkozva, a nyugatnémetek többségét maga mögé állítva – mégis elfogadta az új határokat, amikor az új keleti politika jegyében az 1970-es évek elején, már kancellárként, a Szovjetunióval, Lengyelországgal és Csehszlovákiával alapszerződéseket kötött.

Érdekes módon az újabb területet nem vesztő Ausztriában is éppen a második világháború után tört igazán felszínre a Dél-Tirol-kérdés, amit Hitler már az 1924-ben kiadott Mein Kampfban is igyekezett a szőnyeg alá seperni – jellemzően úgy, hogy azt a német–olasz szövetséget meghiúsítani kívánó Habsburg–zsidó összeesküvésként állította be. Miután Hitler 1939-ben egy Mussolinivel kötött szerződés részeként a helyi németeket az áttelepülés vagy asszimiláció dilemmája elé állította, 1946-ban Ausztria és Olaszország megállapodott a Dél-Tirolt is magában foglaló Trentino-Alto Adige / Tiroler Etschland kétnyelvű régió létrehozásáról. Mivel azonban a kibővített térség olasz többségű volt, a német ajkú dél-tiroliak úgy érezték, át vannak verve: bár a német nyelvű oktatás lehetősége újra megadatott, az önkormányzatiság mértékével elégedetlenek voltak. Emiatt, illetve az olasz betelepülés ellen tiltakozva az 1950-es évek közepén megalakult a Befreiungsausschuss Südtirol (Dél-Tirol Felszabadítási Bizottság), amely kezdetben olasz fasiszta emlékműveket robbantgatott, később tucatnyi olasz rendőr és katona halálát okozó terrorcselekményeket hajtott végre. Végül 1969-ben megegyezett az olasz és az osztrák kormány az autonómia kibővítéséről és határainak szűkítéséről, így a kedélyek lassan lecsillapodtak.

Egyébként azzal, hogy a második világháború után keletről távozásra kényszerítették a német kisebbséget, továbbá hogy Kemal Atatürk sikerrel védte meg Kis-Ázsia törökök lakta területeit, illetve az azt követő, brutális módszerekkel kivitelezett görög–török lakosságcserével olyan helyzet állt elő, hogy az első világháborús vesztesek közül egyedül Magyarországnak kellett sok százezres, sőt milliós határon túlra került nemzetrészekkel számolnia. A Közép-európai Egyetem bolgár származású történelemtanára, Roumen Daskalov részben ezzel magyarázza, hogy hazájában a fontosabb pártoktól, illetve a lakosság túlnyomó többségétől távol állnak a revizionista gondolatok. Németh István történész, egyetemi tanár szerint hasonló a helyzet Németországban is: „Elenyésző azon németek száma, akik a birodalmi határok visszaállításáról álmodoznak. Ennél racionálisabbak, és tanultak a történelmi leckéből.” Ugyanez az osztrákokról is elmondható, bár Innsbruck környékén ma is láthatók Dél-Tirol elvesztésére figyelmeztető emléktáblák, illetve emlékművek. A Magyarországra vagy a Balkán-félsziget országaiba látogató török turisták – így Dobrovits – mind a mai napig el-elrévednek a 600 évig a birodalmuk határán folyt Duna látványán, s maguk közt szívesen éneklik az Estergon kalesiről (Esztergomi várról) szóló, egykor oszmán indulóként játszott édes-bús nótát.

SCHWEITZER ANDRÁS