Közel sem akkora az ember szerepe a klímaváltozásban, mint azt a „globális felmelegedéssel” riogatott egyszeri hírfogyasztó hiheti. Az éghajlat alakulása és környezetünk gondjai nem egy tényezőtől, mondjuk, a szén-dioxid-kibocsátástól függnek.

„Aki ma nem támogatja a globális felmelegedésre kínált radikális megoldásokat, azt a társadalom kiveti magából, felelőtlennek és az olajlobbi kiszolgálójának tekinti” – idézi Berényi Dénes akadémikus Bjørn Lomborgnak, a Dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatójának keserű megjegyzését. Ha valaki nagyon akarja, akkor a magyar fizikust, az MTA Atommagkutató Intézetének egykori vezetőjét meg az „atomlobbi emberének” titulálhatja. De ha az érdeklődő képes túltenni magát a pedigrén (rosszul teszi, ha nem), és figyelmesen elolvassa Berényi a Magyar Tudományban közölt kritikus írását a globális felmelegedés és a szén-dioxid-kibocsátás állítólagos kapcsolatáról, legalább megismerheti, mi biztosat mondhatunk arról a jelenségről, hogy az utóbbi harmincöt évben nő a Föld átlagos hőmérséklete. Keveset. És még kevesebb határozott tudományos következtetés levonására vállalkozhatunk.

Kozmikus erők

Berényi többnyire köztudott állításokat idéz fel, amelyeket a globális felmelegedéstől (a klímaváltozástól) rettegve, a környezetrombolás miatt érzett morális pánikban hajlamosak vagyunk elfeledni. Ezek szerint nem ismerjük még jól a klimatikus rendszer egészét; az biztos, hogy a klíma állandóan változik, és a változások egy része periodikus, másik részük nem. Biztos magyarázatot nem találni rájuk, de a változások alapvetően az embertől független kozmikus erők (pl. a Föld pálya- és tengelyirány-módosulásai) hatására történnek. Nem tudjuk a periodikus jégkorszakok okát, ahogyan az utolsó mintegy tízezer év, az ember és kultúrája szempontjából aranykornak tekinthető időszak viszonylag stabil hőmérsékleti viszonyaira sincs magyarázat. Igaz ugyan, hogy a legtöbb klímamodell melegedéssel számol a jövőben, de mivel a hatásmechanizmusokat nem ismerjük, így csínján kell bánni a prognózisokkal.

Az sem egyértelmű, hogy globális felmelegedés fő oka a megnövekedett szén-dioxid-kibocsátás lenne, illetve annak felelőse egyértelműen a modern, a fogyasztásorientált ember volna. Voltak olyan földtörténeti korok, amelyben a széndioxid sokszorosa volt a mainak, mégis hidegebb volt, mint máskor, amikor az üvegházi gázok koncentrációja kevésbé tért el a mai állapottól. 1940 és 1970 között pedig egyre nagyobb lett e gázok aránya a levegőben, mégis csökkent a Föld átlagos felszíni középhőmérséklete. Könnyen lehet, hogy a vulkáni tevékenységnek vagy a szerves anyagok bomlásának sokkal nagyobb szerepe van a széndioxid-koncentráció növekedésében, mint a környezetét felélő embernek. A szén-dioxid-változás tehát így akár lehet következménye is, nem pedig oka a felmelegedésnek.

A klíma ereje

A globális felmelegedés „apokalipszise” sokszor fantazmagória. Nincs rá bizonyíték például, hogy a közeljövőben eltűnnek majd a sarki jégsapkák. Az Antarktiszon hidegebb van, az északi-sarkon hízott a jégpáncél; a gleccserek lassabban olvadnak, mint várták; a Golf-áramlás nemhogy lanyhult volna, de 2002 és 2009 között 20 százalékkal erősödött. A sarki állatok egyelőre nem pusztulnak, a jegesmedvék száma összességben például nőtt, és csupán egy vagy két populációjuk csökkent, éppen azokon a helyeken, ahol hidegebb lett. A rendkívüli időjárási jelenségekről pedig, viharokról, áradásokról, amelyekről naponta értesülünk, csak önkényesen dönthető el, hogy azok most „előjelei-e” a nagyobb változásnak, vagy csak „természetes” kilengések.

„Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Soha nincs jó idő, mindig esik az eső” – summázza a paraszti tapasztalatot a magyar népdal. Az időjárás már a „globális felmelegedés korszaka” előtt is meghatározó téma volt. Az ember függése a klímától rendkívül szoros, amit az utóbbi néhány ezer év technológiai fejlődése olykor-olykor rövid időre elfedett, de az alaptapasztalatot, hogy „az idő az úr mindenütt” nem tűntette el. Az időjárás változásaira valóban nem vagyunk felkészülve, nehezen viseljük el, és ezért a legtöbbször hamis magyarázatként az éghajlatváltozásra hivatkozunk.

A szimbólum ereje

Berényi cikke némiképpen szkientista értetlenséggel áll a jelenség előtt, hogy miért is a szén-dioxid-kibocsátást tettük meg a globális felmelegedés legfőbb okának, és miért azonosítjuk mindezt a földi életet veszélyeztető környezetkárosítással. Ennek, ahogyan cikke is bizonyítja, nem elsősorban tudományos, hanem kulturális okai vannak. A globális felmelegedés fogalmának elsősorban szimbolikus jelentése van, mint egykor isten haragjának, amely a tőle elrugaszkodott embert sújtotta, és a félelem jámborságra sarkallta. Az emberi természet már csak ilyen, kevésbé hajlik a jóra, ha a következmények csak általánosságban vannak megfogalmazva, a tűzesőtől vagy a vízözöntől való félelmében viszont csak-csak összekapja magát.

A globális felmelegedéstől való rettegés ma arra mozgósít, hogy a földi erőforrások nem kiapadhatatlanok, az ember társbérletben él a természettel, jó lesz tehát vigyázni. Egy szimbólum ereje nem a tudományos korrektségén múlik, hanem a közérthetőségén, elfogadottságán, jelentése rétegzettségén. Márpedig a globális felmelegedéstől való félelem ma egyre többeket ösztönöz tudatosabb környezethasználatra, a zöld gondolkodás pedig normaalakító lett. És ez jó. A szimbólum idiotisztikus túlzásokkal együtt is működik.

Mit tehetünk, mit tegyünk, és mit kell tennünk? – teszi fel a kérdést Berényi Dénes. Fontos, hogy az eddiginél sokkal többet tudjunk meg az éghajlatról. A klíma-előrejelzést nem lehet egyedül a szén-dioxid-koncentrációra alapozni. Szerzőnk szerint az üvegházi gázoknál égetőbb problémák „a Föld erőforrásainak végessége és pazarlása, a túlnépesedés, a talajpusztítás, az édesvízhiány, a betegségek, az energiatermelés és a környezetszennyezés kérdései és ehhez hasonlóak”. Ami, könnyen elképzelhető, igaz is. De vajon mindezek nem sűrűsödnek-e össze, mindezeket nem azonosíthatjuk-e azzal a szimbólummal, amit – meglehet, önkényesen és leegyszerűsítve – összefoglalóan a globális felmelegedés problémájának nevezünk? A közvélemény megteheti, a tudós nem.

(Magyar Tudomány, 2011/1)

Zádori Zsolt