szerző:
Illényi Balázs

Újra természetátalakítással próbálkoznának kínai és amerikai mérnökök, pedig az eddigi kísérletek kudarcba fulladtak. Egyetlen éghajlat-befolyásoló tevékenységgel lett nagyon is sikeres az emberiség: a globális felmelegedéssel, amit viszont senki sem akart.

Mintha a Comói-tóból hoznák Budapestre a vizet. Valami ilyesmire készülnek kínai mérnökök: az ország északnyugati részén fekvő Kanszu tartomány és a két határon is túli Bajkál-tó között építenének vízvezetéket. A súlyos szárazság miatt jött az ötlet, hogy az ezer kilométerrel északabbra fekvő, a Föld édesvízkészletének egyötödét tároló tavat csapolnák meg. Bár a lehetőségben az oroszok is üzletet szimatolnak, a grandiózus terv megvalósíthatósága nem csupán pénz és diplomácia kérdése.

A Bajkál-tó hatalmas, 23 köbkilométernyi víztömegét háromszáznál is több forrás és folyó táplálja, de csak egyetlen nagyobb folyó, az Angara csökkenti. Csakhogy a kínaiak mellett a mongolok is terveket szőnek. Ők áramtermelő gátrendszert terveznek a beérkező utánpótlás majdnem felét adó Szelengán és mellékfolyóin.

A környezetvédők attól tartanak, hogy a többszörös megcsapolás nyomán hasonló katasztrófa történhet a Bajkál-tóval is, mint a Kazahsztán és Üzbegisztán határán elterülő Aral-tóval. A Föld egykor negyedik legnagyobb (sós) tavának sorsa az 1950-es évek végén pecsételődött meg, amikor Közép-Ázsia aszályos síkságaira a szovjethatalom rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeket álmodott. Öntözésre az Aralt tápláló két nagy folyó, a Szir-darja és az Amu-darja vizét használták. Mára az Aral mindössze ötbalatonnyira zsugorodott. A víz helyét az Aralkum sós sivatag vette át, a környék éghajlata szélsőségessé vált, a porviharok miatt egészségtelen lett a levegő, ráadásul a növényvédő szerekkel szennyezett aralkumi port kimutatták már antarktiszi pingvinekben, norvég erdőkben és grönlandi gleccserekben is.

Ha egy-két folyó vízhozamának a megcsapolása is ilyen visszafordíthatatlan károkat okozhat, vajon milyen következményei lettek volna a valószínűleg leghírhedtebb természetmérnökösködésnek, a hosszú évtizedeken át dédelgetett szovjet folyó-visszafordítási tervnek? A vizüket „feleslegesen” a Jeges-tengerbe szállító észak-oroszországi és nyugat-szibériai folyókat fogták volna népgazdaságilag hasznosabb munkára. A többféle verzióban – már a XIX. század óta – felvetett ötletek valójában nem szó szerinti visszafordításról szóltak, „csupán” csatornák segítségével dél felé irányították volna a Jenyiszej, az Ob, a Pecsora és a Káma vízhozamának jelentős részét.

©

Az egyetlen tényleges „kapavágást” 1971 tavaszán tették meg: három, egyenként 15 kilotonnás kis atombombával kezdték meg a földmunkákat. Csalódást keltett, hogy ekkora erővel mindössze 600 méteres krátert sikerült kivájni. A robbantást a tervek szerint még 250 hasonló követte volna, ám Moszkvában mégis elálltak a folytatástól. Nem elsősorban a várható sugárszennyezés vagy a zsilipeket és szivattyúkat is magában foglaló, több ezer kilométeres csatornarendszer horribilis költségei miatt, hanem mert maguk a szovjet tudósok is tartottak a globális környezeti változásoktól: attól, hogy a folyók kisebb hozama következtében megnő majd a Jeges-tenger sótartalma, ezért csökken a víz fagyáspontja, és olvadásnak indul a sarki jégsapka.

Más kérdés, hogy ami még Brezsnyev pártfőtitkár utasítására sem sikerült, azt időközben az emberiség külön terv nélkül is megvalósította. A globális felmelegedés következtében napjainkra valóban zsugorodni kezdett a sarki jég. Közben az észak felé tartó folyók vízhozama még nőtt is, de ez másképp okozhat bajt: több édesvíz kerül a Jeges-tengerbe, ami az ásványianyag-háztartás felborulásával, végső soron pedig a Golf-áramlat leállásával fenyeget. Paradox módon az új évezred elején éppen emiatt porolták le Moszkvában egy időre a folyóelterelési terveket.

Ezekből mégsem lett semmi. Múlt heti hír viszont, hogy a Harvard Egyetem kutatói a légkör fölső részeibe próbálnak majd fényvisszaverő részecskéket juttatni, hogy részben visszaverjék a felmelegedést okozó napsugárzást. Szintén a napokban került szóba – az északi-sarki jég minden eddiginél gyorsabb olvadásától indíttatva –, hogy egymillió, széllel hajtott szivattyú telepítésével telente vizet pumpálhatnának a felszínre, így vastagítanák mesterségesen az egyre vékonyabb sarki jégtakarót. Az Arizonai Állami Egyetem fizikusa, Steven Desch és kollégái által feldobott ötlet – akárcsak a többi fantasztikus elgondolás – kapcsán nem csupán a csillagászatira becsülhető költségek és a technikai nehézségek inthetnek óvatosságra, hanem a félrecsúszott történelmi példák is.

Éppen ezt hangsúlyozza a biológiai sokféleségről szóló – ismertebb nevén: riói – egyezmény keretében működő titkárság tavaly októberi tanulmánya is. A „geomérnöki” ötletekről (mint a napsugárzás visszaverése vagy az üvegházhatást okozó széndioxid „csapdába ejtése”) számos kutatást elemeztek, és így megállapíthatták: a természeti folyamatokba való efféle belepiszkálásoknak legfeljebb részeredményei vannak, de szinte bizonyosak a kiszámíthatatlan és jóval súlyosabb mellékhatások.

Az eddigi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a mellékhatások alól kevés a kivétel. Talán csak az amúgy is kisebb léptékű esőcsinálás mondható ilyesminek. A több mint hatvan éve tökéletesítgetett – Magyarországon elsősorban a jégkárelhárításban használt – eljárás során vegyszerrel, leginkább ezüst-jodiddal csapatják ki a felhők víztartalmát. Az eljárásnak nincs ismert környezetkárosító hatása. Igaz, bizonyított haszna is csekély. Annyi bizonyos, hogy aszályt így nem lehet megszüntetni, legfeljebb 5–15 százalékkal növelhető a csapadék mennyisége – többnyire ott, ahol amúgy is esne.

További fantasztikus klímaötletek

A napsugárzás visszaverésére

Távirányítású hajókról tengervizet fújnának az óceánok fölötti légkörbe, hogy ezzel növeljék a felhők nedvességtartalmát, ezáltal pedig a fényességét. – A legolcsóbb ötlet, de a valódi hatásairól vajmi kevés tudható.

Kén-dioxidot juttatnának a légkörbe, a vízpárával reakcióba lépve abból kénsav lenne, amelynek apró részecskéi apró tükrökként vernék vissza a napsugárzást, amint az például a Pinatubo vulkán 1991-es kitörésekor is tapasztalható volt. – Drága, és alighanem katasztrofális mellékhatásokkal járna.

A Nap és a Föld közé hatalmas tükröt építenének. Ha csak a napsugárzás egy százalékát visszaverné, már stabilizálható lenne a Föld klímája. – Mindössze egy Grönland méretű tükröt kellene összerakni hozzá az űrben.

A szén-dioxid csapdába ejtésére

Vasműtrágyázás: vas-szulfátokkal etetnék és szaporítanák azokat a fitoplanktonokat az óceánok felszínén, amelyek megkötik a szén-dioxidot, majd elpusztulva magukkal vinnék a mélybe. – A következményekről komoly viták folynak.

100–200 méteres függőleges csövekkel hidegebb, biológiailag produktívabb vizet pumpálnának fel az óceán mélyéről. Ez hűtené is a felszínt, és a szén-dioxid megkötésére alkalmas élőlényekkel is dúsítaná. – A költségek és az éghajlati következményei beláthatatlanok.

Szintén felemás eredményekre vezettek az éghajlat-befolyásoló monstre fásítási programok. Az Egyesült Államok nagyjából kétötödét elfoglaló nagy síkságon, a Great Plainsen dúló, valóságos ökológiai katasztrófákat okozó porviharok megfékezésére 1934-ben kezdett telepítés például jól sült el. Franklin D. Roosevelt elnöksége idején 160 kilométeres sávban 220 millió fát ültettek Kanadától Észak-Texasig. Az erdők máig betöltik szerepüket, az utóbbi években el is kezdték az elöregedett részek felfrissítését.

Kudarcba fulladt viszont Sztálin hasonló ötlete, amelyet a hatalmas éhínséget okozó 1946-os aszály után dolgoztak ki a Nagy Természetátalakító Terv egyik elemeként. Majdnem 6 millió hektárnyi fát kívántak ültetni a Szovjetunió déli részén, hogy megállítsák a pusztító közép-ázsiai szeleket. Végül alig egymillió hektárnyit ültettek, annak is csupán a 40 százaléka élte túl az első éveket. A projekttel gyorsan fel is hagytak a generalisszimusz halála után – elsősorban pénzügyi okokból.

Kínában máig tart a Nagy Zöld Falként ismert, 1978-ban indított fásítási program, amely a Góbi sivatagból érkező homokviharokat és a nyomukban járó sivatagosodást hivatott megfékezni. Sikerült ugyan létrehozni a világ legnagyobb mesterséges erdőségét, ám az összhatás inkább aggasztó. A viszonylag száraz vidéken ültetett rengeteg fa rengeteg talajvizet szív el, így maga is hozzájárul a sivatagosodásoz. De az is baj, hogy a kínaiak gyorsan növő monokultúrákat (többnyire nyárfát) telepítettek. Ezek kevésbé vonzzák az állatokat, a szegényes fauna pedig sebezhetőbbé teszi az erdőket a fertőzésekkel szemben. A fáradságosan ültetett fákból az ezredfordulón rengeteg el is pusztult emiatt.