Nicsak, ki figyelt rég! – Változatok múltfeltárásra

E sorok írója ügynökfronton a széles nyilvánosságra hozatal támogatója, ám látja ennek objektív, a társadalom mélyrétegeit is beszövő akadályait. A múltfeltárás katarzisának számos kockázata és mellékhatása van. Kérdés, milyen határig lehet (s érdemes) ezt bevállalni. A törvényhozók szerint úgy tűnik, semennyire.

Nem kötnénk fogadást arra, hogy a Kenedi-bizottság ügynökfeltáró ténykedése eredménytelen lesz, de csak mert úriember biztosra nem fogad. Minden jel arra utal ugyanis, hogy a politikai elit – finoman szólva - nem a kádári félmúltunk tisztázásában utazik. Jelenlegi paragrafus-tényállás szerint legkorábban 2060-ban ismerhető meg, kik voltak a diktatúra informátor-hálózatának (hogy a negatív kicsengésű besúgó és a pozitív hangzású titkosügynök helyett egy semleges gyűjtőnévvel éljek) láncszemei. Ennek belpolitikai oka nyilvánvaló. Tehát nyilván nem a bizottság tehet róla.

A gigászi ellenérdekeltségek mibenlétéről tavaly ősszel is kifejtettem a véleményem,  ezért önmagamat feleslegesen nem ismételném. Kivágóné ügyének apropóján éppúgy rámutattam:  a rendszerváltó pártok csak szavakban voltak hívei a teljes körű publikálásnak és kutatásszabadságnak. S ebbe beleértendő az SZDSZ is. Mely ugyan zsinórban terjesztette be a nyilvánosságpárti, titokfeloldási javaslatait, de amikor koalíciós partnere sorra leszavazta vagy elszabotálta azokat, nemigen akarózott a szamizdatcsinálás politikai örököseinek levonni a konzekvenciákat. Tehát kilépni a hatalomból. Fentírtak tiszta sor, nem is érdemes ragozni.

Az is világos, hogy az elhárító-, illetve hírszerzőszakma, ha rajta múlik, soha nem dobná fel az ügynöklistát. Aminek nem(csak) ideológiai, hanem pragmatikus okai (is) vannak. Ugyanis a titkosszolgálati munka szabályai jórészt átívelnek a rendszereken. Például, hogy sokkal könnyebb egy létező hálózatot ideológiailag felülírva átvenni, mint újat építeni. Még a demokratikus nyugati hatalmak is szívbaj nélkül a szovjet- és kommunistaellenes hidegháború szolgálatába állították a náci kém- és besúgóhálózatot. (Ahogy Hitler rakétakutatóit, atomtudósait is. Megjegyzendő: a KGB sztálini elődszervezete sem tett másként, sőt. ) Pedig a Nagynémet Birodalmat teljesen szétzúzták. Hogyne vették volna át akkor a frissen alakult (állam- és közjogilag folytonos) posztkommunista, demokratikus kormányzatok a nemzetbiztonsággá átnevezett politikai rendőrség tiszt- és ügynökállományának oroszlánrészét.

Értelmetlen volna ugyanis azt mondani, hogy a III. Csoportfőnökség belső elhárításához tartoztak csak politikai ügyek, a többi részlegnek pedig kizárólag kémelhárítási, hírszerzési feladata volt. Lévén, hogy 1989-90 előtt a titkosszolgálatnál ún. összbelügyi szemlélet uralkodott, a külföldi hírszerzés és a belföldi kémelhárítás sem csak a nyugati országok ügynökeivel foglalkozott. Disszidálással, szamizdattal összefüggésben is gyűjtött füleseket, természetesen lepasszolva az aktát illetékes kollégáinak. Sőt, ez köztörvényes bűnügyi vonalon is megvolt. 

Ha politikai elhárítók szimpla, rendszersemleges cselekmény szálaival találkoztak, azonnal továbbították a bűnügyieknek. De ez fordítva is működött: a rablási vagy életvédelmi nyomozóknak is le kellett adniuk a drótot, ha „ideológiai diverzió” nyomára bukkantak. Varga Bálint írja Magándetektívek c., a hazai magánhírszerzés előzményeit is tárgyaló könyvében: „A Hálózat állambiztonsági részét sokan tárgyalják, de kevés szó esik a Hálózat bűnügyi részéről…Amennyiben egy prostituált szolgálatait egy ellenzéki személy vette igénybe, ő ezt azonnal jelentette, amely jelentést először a bűnügyi osztályon értékeltek, majd átadtak az Állambiztonságnak.” Tehát, ha a méltányosságot szem előtt tartva reprezentatív képet akarunk a rendőrállam üzemeléséről, nem korlátozható mindez a szűken vett politikai titkosrendőrségre. Nyilvánossá, kutathatóvá kéne tenni hozzá a nemzetközi, sőt a bűnügyi hírszerzés aktáit is, ami titokvédelmi nonszensz lenne.
 
Ráadásul tudható: a bel- és külföldi hírszerzésnek – legyen demokratikus vagy diktatórikus - alaptörvénye hogy a beszervezetteket védjük mindenáron. Akkor is, ha gyilkos, maffiatag, pedofil, drogterjesztő, terrorista, szadista állatviadal-szervező. Sőt akkor védjük csak igazán. Hiszen a többi gyilkos, (maffiatag, pedofil, drogterjesztő, terrorista, szadista állatviadal-szervező) közé nyilván nem büntetlen előéletű mintapolgárok, hanem a hasonszőrű szociopaták révén lehet beépülni. S ki lenne az az öngyilkos hajlamú idióta a politikai vagy köztörvényes bűnözők közül, aki  valaha jelentene társairól, ha a Cég bárkit is (legyen az bármily aljas szörny) feldobna? Ha Cég felfedi a huszonöt évvel korábban a diktatúrát szolgáló ügynökét, akkor a mostani, demokráciát szolgáló tégla bizalma is megrendül tartótisztjében. Senki nem lát a jövőbe. Így honnan tudhatná biztosra: újabb negyedszázad után, kormány-(rendszer?)váltást követően, hogy valaki – politikai, morális, anyagi ösztönzéstől vezérelve – nem köpi be? (Főleg, ha volt már erre precedens.) A maffia-és terrorszervezetek pedig árulásfronton nem felejtenek.