Orbán megígérte a tavaszt

Megemlékezéssel keresztezett kampánygyűlést tartott a Fidesz a Budai vár tövében. A soktízezres tömeg – meglehet, a csípős hideg miatt – fegyelmezetten s időnként lelkesen, többnyire kissé tán fáradtan figyelte, amint Rákay Philip kiegészítette a tizenkét pontot, Orbán Viktor pedig mindenkinek megígérte, hogy beköszönt a tavasz.

Rákay és a gyűlés díszvendégei. Szőke sziklától a külügyérig. Néz- ze meg galériánkat, kattintson! © hvg.hu

„Nem igazán értem ezt a Dózsa György teret” – magyarázza barátnőjének egy fiatal legény a Fidesz március 15-i megemlékezésén. „Dózsát mégiscsak a komcsik vették elő, nemesi származás ide vagy oda, az egy parasztlázadás volt” – világít rá kétségeire a srác. A tömeg azonban kampánygyűlésre érkezett, ahol bizonytalankodásnak nincs helye. Több tízezren lehetnek a téren, bár a pontos számot a szétszabdalt tömeg miatt nehéz lenne megtippelni. Valamivel kevesebben vannak kétmilliónál. A buszokon mindenesetre jó sokan voltak, s a 7-es ritkított járataival a BKV sem könnyítette meg a nagygyűlésre igyekvők dolgát.

„Nagyon bízom abban, hogy április 23-án is ünnepelni fogunk” – nyitják meg a rendezvényt Rákay Kálmán, azaz Philip a forradalmi megemlékezéssel csak nagy nehezen összefüggésbe hozható, viszont mindenki számára érthető szavai. – Arra kérem önöket, hogy a következő másfél hónapot tegyék szabaddá, sok munka és találkozás vár még addig ránk – folytatja az egykori könnyűzenei televíziós, majd felkonferálja a cseppet sem könnyű zenei élményt nyújtó, időnként fülsértően hamisan éneklő Varga Miklóst.

Eztán újra Philip ragadja magához a kezdeményezést: „alkossuk meg az összefogás legnagyobb magyar lobogóját”! Hetvenöt méter hosszú, piros, fehér és zöld színű szalagok továbbadására szólítja fel az engedelmes tömeget. „Jelképesen ez most a Kárpát-medence legnagyobb élő magyar zászlaja. Ilyen szépet már régen láttam” – zárja le a műveletet Philip, majd megadja a hamiskás alaphangot a Szózat elénekléséhez. (A forradalmi apályban talán lett volna elég idő Vargával együtt a gyakorlásra.) A közös éneklést a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” sorral toldja meg, és simán csak újságíróként konferálja fel Borókai Gábor egykori kormányszóvivőt, aki a „Régen volt ilyen szép telünk” viccelődés után elmondta: elégedetlen a jelenlegi tömegtájékoztatással.

„Mi dolga egy újságírónak politikai gyűlés színpadán?” – tette fel Borókai (a Heti Válasz főszerkesztője) a bennünk is motoszkáló kérdést. „Ha erre az a válasz, hogy semmi dolga, akkor egyetértünk” – mondta az újságíró, s egyet is értettünk volna, de ő cselesen találja meg a kibúvót: „semmi dolga, legalább is jobb helyeken és jobb időkben”. Magyarország tehát a sajtószabadság szempontjából nem jó hely, szerinte ugyanis „a sajtó jelentős része nem a hatalmat kontrollálja, hanem az ellenzék vegzálásában éli ki magát”. „Az 1848-ban követelt sajtószabadság nem teljes” – emlékeztetett mindenkit arra, hogy milyen megemlékezésen is vagyunk, majd hozzátette: nem a szabadságot vagy a sajtót hiányolja, hanem azt, hogy az magyar legyen.

A közszolgálati médiumokról biztosan elfeledkezve ezután azt találja mondani: nincs olyan befolyásos tájékoztatási eszköz, amely magyar tulajdonú lenne. A közönség egyformán szeretne jobb- és baloldali sajtót, de jóformán csak az utóbbit kapja, vélekedik. Aztán jön az újabb beugratás: „Mi a válasz a problémára? Talán az, hogy most, mi, együtt követeljük a média egyensúlyát? Az segítene?” – érdeklődik. Amire a közönség szórványos „Igennel!” felel. „Szerintem nem segítene” – hökkent meg Borókai. „A jobboldali médiába sikeres vállalkozók és jó újságírók kellenek, márpedig ma mindkét területen hátrányt szenvedünk” – von mérleget az ex-kormányszóvivő, aki szerint a médiaegyensúly nem a független, elfogultságtól mentes szerkesztőségekben, hanem az elkötelezett újságírók egyenlő arányában mutatkozik meg leginkább. Borókai szerint látják ők a bajt, hát ideje változtatni. Ehhez persze „olyan” kormány kell.