Bulvár-nácik, kamerához igazodj!

Szerepelhet-e negatív kontextusban az elsütő-billentyű lenyomása a Jobbikban?

Szerepelhet-e negatív kontextusban az elsütő-billentyű lenyomása a Jobbikban? Ha gépkarabélyt működésbe hozó ujj gazdája már nem pártkompatibilis, akkor feltétlenül. A „mérsékelt Jobbik-politikus” szóösszetétel kapcsán az embernek nyilván nem egy AK-47-es villan be. S Endrésik nem is az a puha szalonfasiszta, ezúttal a párt radikális „katonai szárnyán” belül tört ki villongás. A cionista imperializmus meg röhög a markába. Politikai horrorbulvár-téma lett ez is. Mindenkinek kapóra jött, csámcsoghat rajta az „áruláson” háborgó Jobbik, az „egyenruhás bűnözést” fókuszba tévő Orbán-udvar, na meg a Charta-mutációk szoclib hírmondói. A Jobbik főárama által beáldozott Gárda-árvák utolsó mohikánjainak hattyúdalában részt vevő Endrésik amúgy minden, csak nem puha reformhungarista. A párt szívét alkotó Vona-féle centrumnál igazából nem is a vaklőszeres fegyverhasználat ütötte ki a biztosítékot. Az csak hab a tortán. Valójában a konfliktus oka a Jobbik szempontjából királycsinálónak, a bázis ékkövének tekintett borsodi régió fölötti lokális kontroll. A Jobbik ugyanis igen nagymértékben a fehér lumpenproletárok végső reménye. Vona és pártja nem igazán népszerű a főváros budai kerületeiben, a Pest megyei kisvárosokban, illetve az olyan nyugat-magyarországi polgárvárosokban, mint Győr vagy Sopron. A MIÉP eme szállásterületeit a Fidesz kebelezte be. Övé lett az úri szélsőjobb.

Szemben a Jobbikkal, mely azon társadalomlélektani gyújtópontot aknázta ki politikailag, ami a deklasszálódott többségi szakmunkások és az ugyancsak lecsúszott roma segédmunkások (és az ő gyerekeik) szembenállásában manifesztálódott a szocialista tervgazdasági nehézipar bedőlése után keletkező válságövezetekben. A kádári diktatúrában (minden propagandaszólam dacára) nemigen forszírozták a cigányok képzését. A romákkal, mint olcsó, igénytelen nagyipari segéderővel kalkuláltak. Akik így nem jelentettek valódi konkurenciát a koraszülött jóléti újraelosztásban. Kádár aranykorában csak a dolgozó cigányok 1,5 százaléka bírt szakmával, többségük ma is csak lealázó aljamunkát végezhet. Ennek oka részben ugyanaz lehetett, mint a cigányok földosztásból történt, mindenkori hatalom általi sorozatos kihagyásának. A cigánysághoz való, enyhén szólva is ambivalens paraszti viszonyulást ismerve nem akarták a tradicionális agrárnépességet elidegeníteni maguktól azzal, hogy újgazdákat csinálnak belőlük. Hasonló oka lehetett annak is - a zömmel paraszti eredetű munkásosztályban feszültséget kelthetett volna a roma szakmunkások beáramlása -, hogy a szocialista iparosítás sem „törte fel”, modernizálta igazán a premodern, zárt cigánytársadalmat.

Másképp (finomabban, „humánusabban”), de ugyanilyen folyamatok zajlottak a nyugati társadalmakban is. A hagyományos munkásosztály fehér elitjét az is sokkolta, hogy állásait gyakran kitelepítették a Harmadik Világba.  Így a kormányzat nem akarta még azzal felingerelni őket, hogy tömeges, ugyanakkor minőségi szakképző-programokkal belföldön is konkurenciát teremt nekik. Félre a mellébeszéléssel: a társadalomnak úgy általában, hosszútávon érdeke lenne, hogy a hátrányos pozíciójú kisebbségek versenyképes szakmát kapjanak. (Különösen érdeke ez a piacnak, mint társadalmi alrendszernek.) De a jelenlegi, többségi etnikumhoz sorolható szakmunkásnak (és szakértelmiséginek), ha az önös karrierszempontokat nézzük, bizony ez nem érdeke. Miért is lenne? Ha megjelenne a kínálati oldalon sok tízezer (vagy akár több százezer) új szakmabeli a kisebbségi vagy bevándorló népességtől, a munkaerő ára óhatatlanul lejjebb menne. Egy szegényebb sorból, más miliőből felemelkedő, „karrieréhesebb” fiatal nyilván olcsóbban vállalja ugyanazt a szakmunkát. A növekvő munkaerő-kínálat óhatatlanul etnicizálódó konkurenciaharchoz vezet. (Ráadásul olyan válságperiódusban, amikor az állásplaccon ember embernek farkasa.) Pont emiatt nincs esély, szándék, (így pénz sem) rá, hogy tömeges képzés, felemelkedés induljon. Momentán még a leggazdagabb államokban sem.

Ezt a gyötrő paradoxont használta ki a Jobbik. Amely nem a Békemenet volt MIÉP-szavazó Fidesz-nyugdíjasainak, hanem a krízistérségek azon nyomorultjainak jelent leküzdhetetlen csábítást, akiknek lassacskán egyetlen örömük, hogy nem cigánynak születtek, hogy még hozzájuk képest is van lentebb. Ez egy hatalmas frusztrációs potenciál, busás haszonnal kecsegtető gyűlöletpiac. A piacokért meg gyilkos versengés zajlik. Cégek között és cégen belül egyaránt. Endrésik ennek az „áldozata”. S mit csinál eközben a Fidesz? Hogy munkalehetőségeket, felzárkózást, piacképességet és mobilitást nem, az biztos. A NER-államot szélsőjobb-fronton egyetlen dolog mozgatja: a „rendteremtés”, a két pofon csodatévő hatásába, az adminisztratív és titkosszolgálati eszközökbe vetett misztikus hit. Sorra kerültek és kerülnek elő hangfelvételek, videók a paramilitáris Jobbik-szimpatizánsok gyakorlatairól. Lehet vele ijesztgetni, elhatárolódásra ösztökélni a mérsékelt „reformnyilasokat”, előbb-utóbb a TEK is beszáll. A radikálisokat pedig ezzel párhuzamosan uszítani az „árulókra”, akikről kiderül, hogy mindegyik buzi, zsidó, cigány, pornós, kurvázik, drogos, priuszos, ügynök, offshore-cégtulaj, adócsaló, stb. Amellett a militánsokat is össze kell ugrasztani, nincs szebb látvány, mint amikor négy-öt magyar egymásnak megy. A Fidesz taktikájának hasznos idiótája lehet az MSZP, amely eddig is nagyban támogatta a gyűlöletbeszéd elleni cenzúrarendeleteket, a parlamenti etikett rendpárti szigorítását, amelyeket aztán majd gumiparagrafusként velük, a „bűnös komcsi gyűlölködőkkel” szemben is bevethetnek. Mindez hosszútávon hajítófát sem ér, de kit érdekel?

A NER-autokrácia az ősi előfutár, a cári Ohrana receptjét használja. Ismert, hogy a rezsim titkosrendőrsége a „békés rendszerváltást” sürgető mensevik, legális eszer, kadet, valamint „reformcárista” erőkkel szemben titokban a véres forradalmat hirdető bolsevikokat és az eszerek terrorszárnyát preferálta. A különleges ügyosztályt irányító Szergej Zubatov (egykori felforgatóból lett monarchista) „rendőrszocializmus” néven üzemeltette a fanatikus terrorhívők és cárista reakciósok perverz szimbiózisát. Mikor parlamentáris reformtervezetek, békés demonstrációk jegyében megindult volna az átalakulás, valahogy mindig történt egy véres merénylet, sortűz, zavargás. A „vörös pópa”, Grigorij Gapon mellett az Ohrana ügynöke lett az eszerek Harci Szervezetét vezető Jevno Azef, s a Duma bolsevik frakciójának élén ténykedő Roman Malinovszkij. A reformpárti Sztolipin miniszterelnök gyilkosa, Dmitrij Bogrov is a belföldi kémszolgálatnak dolgozott. Míg polgárháborús légkör van, az erős kéz igénye, a tekintélyuralom fennmarad – gondolták a cári rendőrhivatalnokok, akiket aztán a protezsáltjaik söpörtek el. Ők a bolsevik kártyát használták, Orbánék a nyilas aduászt. Melyet az eredménycentrikus Draskovics rendészeti miniszter kezéből vettek át. Igen, lesznek itt még kedélyborzoló szájkarate-terroristákról videók, miközben az igaziak nyomát megint bottal ütjük. Ez a kártyajáték se a cárnak, se Gyurcsánynak nem jött be. De mindig akadnak lelkes epigonok. Akik készéggel megosztják a libabőrös borzongáshoz szükséges bulvár-nácik videóit.