Grass és Szabó István, fekete ing és ügynökkarton

Günther Grass közvéleményt sokkoló önvallomása múltjának eltitkolt szegletéről kínálja az alkalmat bizonyos hazai történésekkel való összevetésre. Grass a fekete egyenruhát húzta magára, Szabó pedig jelentéseket írt osztálytársairól, barátairól. Ám mindketten jól jönnek ki a botrányból. Szabó István jottányival se lett ügynökmúltja okán népszerűtlenebb, sőt. Grass életrajzi kötete szempontjából pedig promóciónak sem utolsó ez a váratlanul jött őszinteségi roham.

Az ifjú Szabó rendezés közben

Az emberöltőnyi hallgatás oka talán az intellektuális gőg. Grass és Szabó bizonyos értelmiségi körökben abszolút szakmai és morális autoritássá vált. Tanítványok, rajongók, doromboló kritikusok sleppje fogta őket holdudvarba. Regényeikről (filmjeikről) nem illett rosszat írni, kulturális bálványimádás tárgyaiként lassacskán az irodalmi szalonok, filmklubok szent teheneivé váltak.

A balliberális ikonográfia részeiként valamiféle elvont humanizmust testesítettek meg a fasizmussal, általában a diktatúrákkal szemben. Ráadásul a művészi létezés olyan, hogy az erkölcsi mélypontokat, az önpusztítóan feldolgozatlan-kibeszéletlen bűnt is képes gyümölcsöztetni, az ihlet szolgálatába állítani. A belülről emésztő lelkifurdalás valószínűleg Grass és Szabó műveit egyaránt még hatásosabbá, letaglózóbbá tette.

Alkotói kvalitásuk tehát nemigen vitatható. Emberi-erkölcsi nagyságuk viszont annál inkább. Hisz milyen alapon buzdít filmszalag és nyomdafesték közvetítésével múltunk démonaival való szembenézésre az, aki évtizedeken át képtelen volt a saját felelősségének, dicstelen szerepének meggyónására? Így mondhatjuk, hogy olyasmit követel a nézőtől-olvasótól, amelynek önmaga sem tudott megfelelni.

De azért össztársadalmi méretű hozadéka is van az ilyen történéseknek. Valahogy úgy, mint Paul Johnson Értelmiségiek című könyvének, melyben híres intellektuelek magánéletét, titkolt gyarlóságait, bűneit teszi górcső alá Rousseautól Ibsenen át, Bertrand Russelen keresztül egészen Norman Mailerig. Fontos, hogy a szabad és nyitott társadalom polgára megértse: a közszereplő, legyen bár író, mozisztár, politizáló értelmiségi, nem tévedhetetlen napkeleti bölcs, akit áhítattól tátott szájjal kell hallgatni. Hanem hús-vér ember, s mint ilyennek vannak (lehetnek) tévedései, megalkuvó döntései, kétes húzásai is. Minél tehetségesebb valaki, annál égetőbben szükséges, hogy ne kizárólag csápoló rajongói, hanem botlásaival szembesítő kritikus nézői-olvasói is legyenek.