Az Ibériából elűzött, s Amszterdamban menedéket talált zsidók közössége 350 évvel ezelőtt közösítette ki Spinozát. Az esemény komoly eredményt hozott: a fiatal filozófus lett a modern kori nyugati filozófia első radikális szabadgondolkodója.

"A hitközség tanácsának vezetői ezennel közhírré teszik: anathéma alá vetjük, utáljuk, elátkozzuk és kirekesztjük Baruch de Espinozát az egész közösség szent hozzájárulásával. Legyen átkozott lefektében, legyen átkozott fölkeltében; átkozott elmentében és átkozott megjöttében. Soha meg ne bocsásson neki és rá ne tekintsen az Úr: lángoljon ellene mától fogva az Úrnak haragja és bosszúsága, nehezedjék reá minden átok, amely a Törvény könyvében meg van írva, s töröltessék el az ő neve az ég alatt. Ezennel figyelmeztetünk mindenkit, hogy senki élő szóval ne beszélgessen vele, se írásban ne érintkezzék; hogy senki ne tegyen neki semmi szolgálatot, ne lakozzék vele egy födél alatt, ne lépjen hozzá egy rőfnél közelebb s ne olvasson el semmi írást, amelyet ő diktált, avagy saját kezével írt."

Egyebek közt a fenti szavakkal közösített ki egy 23 éves portugál filozófust, Bento (zsidó nevén Baruch) d’Espinozát 1656. július 27-én az az elsősorban Spanyolországból és Portugáliából elmenekült és ott letelepedett amszterdami zsidó közösség, amelyben a történtek után nevét Benedictus Spinozára változtató szabadgondolkodó megszületett, nevelkedett és eszmélkedett.

Hogyhogy? – kaphatnánk fel a fejünket a 350 éves hír hallatán. Éppen ők, a portugál és a spanyol inkvizíció üldözötteinek Hollandiába menekült leszármazottai taszítottak ki maguk közül valakit azért, mert másképpen gondolkodott, mint ahogyan elvárták tőle? Éppen ők, akiknek őseit – akárcsak az 1492-ben a Gibraltáron túlra szorított muszlim mórokat – a megtérés vagy máglyahalál közötti választásra kényszerítették az inkvizítorok, s akik nem voltak hajlandók hitüket megtagadni, azokat máglyára küldték, s nem átallották a tömeges kivégzéseket cinikusan auto da fé-nak, vagyis „hitből való cselekedetnek” nevezni?

Ráadásul Spinoza a marrano közösség gyermeke volt, vagyis olyan családból származott, amely odahaza, Portugáliában színleg felvette ugyan a kereszténységet, titokban azonban zsidó maradt. A marranók (szó szerinti gúnynevükön: disznók) száma, akiket „rejtőzködő zsidóknak” is neveztek, sok százezerre rúgott az ibériai szefárdok között. Az inkvizítorok a formálisan megtérteket továbbra is zsidóknak tekintették és üldözték, csakúgy, mint a kikeresztelkedett zsidókat a német, osztrák, magyar antiszemiták a vészkorszak idején. Ezért tekintik sokan a 15-16. századi ibériai királyságokat az első rasszista európai államoknak Az inkvizítorok szorgalmasan gyűjtötték a „bizonyítékokat”; téli szombati napokon a katedrálisok tornyából lesték meg s írták össze azokat a házakat, ahol a hideg ellenére – sabbat lévén – nem füstölt a kémény .

Ám az amszterdami zsidók 350 évvel ezelőtt, úgy látszik, mit sem tanultak az ellenük tanúsított intoleranciából, s kiközösítették, illetve a „nagy átokkal” sújtották legragyogóbb gondolkodójukat – aki viszont annál inkább levonta ebből a tanulságokat, s életének hátralévő húsz esztendejét a vallási intolerancia tanulmányozásának szentelte, mégpedig úgy, hogy közben anyagi függetlenségét optikai lencsék csiszolásával biztosítva visszautasíthatta gazdag pártfogóinak anyagi segítséget ígérő ajánlatait. Mint teológiai-politikai tanulmányában írta: „Senki nem ruházhatja át másra azt a természeti jogát, illetve képességét, hogy szabadon gondolkozzon és tetszőleges dologról ítélkezzen, és senki nem is kényszeríthető erre. Ezért erőszakosnak mondjuk azt az uralmat, amely a lelkekre is kiterjed.”

Ugyanebben a könyvében írta azt is: „amit nem lehet megtiltani, azt szükségképpen meg kell engedni, még ha gyakran kár származik is belőle. Mennyi bajt okoz a fényűzés, az irigység, a kapzsiság, a részegeskedés és más effélék! Mégis eltűrik ezeket, hiszen törvényekkel nem lehet megtiltani. Pedig az előbbiek valóban hibák – mennyivel inkább meg kell tehát hagyni az ítéletalkotás szabadságát! Hiszen ez utóbbi erény, ráadásul olyan erény, amelyet nem is lehetne kiirtani az emberekből. Nem is szólva arról, hogy erre a szabadságra különösen nagy szükség van a tudományok és a művészetek fejlődéséhez, hiszen ezeket csak olyan emberek művelhetik sikerrel, akik szabadon és korlátozás nélkül alkotnak véleményt.”

Gerlóczy Ferenc