A nagy magyar valóság-show

Kétségtelenül a harmadik magyar köztársaság legmélyebb válságát éljük napjainkban. Az események szemmel láthatóan teljesen meglepték a politikai elitet, a kormányzó pártokat és az ellenzéket egyaránt, csakúgy, mint 1956 októberében, melynek méltóságteljes ünneplése, mely eddig sem ígérkezett problémamentesnek, most még nehezebb lesz a kormánynak.

© AP

A tombolássá fajuló, bár szerencsére emberéletet nem követelő tüntetéssorozatot Gyurcsány Ferenc „titkos beszéde” váltotta ki, amely május huszonhatodikán hangzott el a az MSZP vezetői és országgyűlési képviselői előtt.  Gyurcsány beszéde trágár volt, elképesztően cinikus és brutálisan őszinte. Két, legsúlyosabb megállapítása úgy foglalható össze, hogy az előző ciklusban „nem csináltunk semmit”, viszont a választás előtti másfél évben „hazudtunk reggel, este és éjjel”. (Az MSZP de facto vezetője a múlt árnyaival viaskodik: ki ne emlékezne az 1956-os önkritikára: „hazudtunk reggel, délben, este, hazudtunk minden hullámhosszon”?)

Az MSZP vezetői most erényt próbálnak faragni Gyurcsány Ferenc őszinteségéből. Igyekezetük azonban megkésett, elsősorban azért, mert a tömegek tisztában vannak vele: a miniszterelnök nem nekik címezte a beszédét, hanem a kiválasztott keveseknek, a politikai elit szocialista párti tagjainak, akiket ugyan hazugnak, késlekedőnek és tehetetlennek nevezett, de csak bizalmas körben.

Emiatt állt elő az a „morális válság”, amelyet Sólyom László államfő hangsúlyozott beszédében. Gyurcsány a megnyert választások után is kiállhatott volna a nagyközönség elé, hogy szalonképesebb stílusban, de ugyanezt elmondja, vagyis hogy a megszorítások és a reformok elkerülhetetlenek, s „növeli, ki elfedi a bajt”. Ekkor sem lett volna egyszerű arra a kérdésre válaszolnia, hogy ha ilyen világos volt a számára a magyar társadalom és gazdaság diagnózisa, miért nem szorgalmazta, illetve alkalmazta a terápiát miniszterként, a Medgyessy-kormány tagjaként, majd palotaforradalom révén – formálisan legitim módon, de kétes körülmények között – hatalomra jutott miniszterelnökként.

A kiszivárgott „titkos beszéd” azonban mérhetetlenül feldühítette a tömegeket, akiket amúgy is frusztráltak a gazdasági megszorító intézkedések, a „koraszülött jóléti állam” racionálisan megindokolt „kegyes halála” miatt. A választók jó része, még azok közül is, akik áprilisban az MSZP-re szavaztak, Gyurcsány Ferenccel csak abban az esetben tudtak volna megbarátkozni, ha a választási programjában meghirdetett népszerű célokat, vagy legalábbis azok egy részét megvalósítja, és visszahoz valamit a Kádár-korszak jólétéből és létbiztonságából. Ennek azonban épp az ellenkezőjét ígéri most.

Ráadásul az egykori KISZ-titkár, majd sikeres, bár kétes üzletekbe bonyolódó üzletember, mindeddig az „új baloldal” kelet-európai prototípusa, habozás nélkül tesz cinikus kijelentéseket, amelyekhez hasonlók a történelemben már több ízben is vörös posztónak bizonyultak a tömegek számára. (Csak kettőt idézek itt fel, az egyik Mária Antoinetté : „ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot”. Guizot, Lajos Fülöp 1848-ban elkergetett miniszterelnöke pedig ezt tanácsolta a népnek: „Gazdagodjatok meg!”)

A fejlemények tükrében egyáltalán nem meglepő, hogy a „szocialista mandarinok” többsége 2004 augusztusában azt szerette volna, hogy a mindenképpen meneszteni kívánt Medgyessy Pétert Kiss Péter váltsa fel. "Gyurcsány, brrr!”, mondogatták egymás közt, de aztán hagyták magukat meggyőzni. Az MSZP tizenkilencre lapot húzott, és bejött neki: megnyerte az országgyűlési választásokat, nagyobb fölénnyel, mint 2002-ben. Gyurcsány, másfél évi tétlenkedés után munkához látott, adót és járulékot emelt, ígéretével ellentétesen jelezte: bevezetik a tandíjat és vizitdíjat. Minden módon megcsapolja a jövedelmeket, hogy szanálja az államháztartást és törlessze az adósságot, úgy, ahogy ezt Brüsszel elvárja tőlünk.

A „Gyurcsány-csomagból” egyelőre csak a megszorító intézkedések látszanak, viszont ködbe vesznek a reformok, az euró bevezetése, s mindaz a jó, amit Magyarország számára az Európai Unióhoz való csatlakozás ígért. Ahhoz, hogy a társadalom bianco csekket adjon a miniszterelnöknek, bíznia kellene személy szerint benne és a pártjában, illetve a kormányzó koalícióban. Ám mára elillant a társadalom rokonszenve és támogatása, a közvélemény jelentős része kihátrált a kormány mögül. A csalódottság átterjedt az 1989-90-es rendszerváltásra, s ha ez a trend folytatódik, a demokrácia alapvető értékei kerülnek veszélybe.

Az MSZP képviselői most egy emberként felsorakoztak Gyurcsány mögött, „futnak a pénzük után”, ez nyilvánvaló. Orbán Viktor tartózkodó álláspontot foglal el: támogatja ugyan a tiltakozásokat, de tart az események további elfajulásától. Úgy tűnik, van is mitől: nem sok jót ígér, hogy Toroczkai László, a Hatvannégy Vármegye nevű irredenta szervezet Pozsonyból nemrég kiutasított vezetője volt a Szabadság téren a legbefolyásosabb politikus. A rendőrök és a tüntetők csatája közben Hegedűs Lóránd utasítására megkondultak a Szabadság téren a református templom harangjai, a nemzeti színű zászlók mellett Árpád-sávosak tűntek fel, és megrongálták a szovjet hősi emlékművet.

Bármilyen csábító is az idősebb évjáratú szocialisták számára, hogy a rendszerváltáskor zajlott tüntetéseknél jóval szenvedélyesebb, vízágyúk bevetését és autók felgyújtását „produkáló” tüntetést az ellenséges erők mesterkedésével, a Fidesz pokoli forgatókönyvével magyarázzák, nekik is ideje lenne felismerniük, hogy a baj mélyebben gyökerezik. Kézenfekvő lenne, hogy 2004 augusztusihoz hasonló megoldásban gondolkodjanak, vagyis találjanak egy megnyugtatóbb, kevésbé irritáló, empatikusabb és ugyanakkor még elszánt politikust, akit a közvélemény elfogadna miniszterelnökként. Igen ám, de már tényleg nincs vesztegetni való idő, a megszorításokat és a reformokat a lehető leghamarabb be kell vezetni, ha nem akarunk végképp lemaradni az új EU-tagországok között.

Körülbelül most dől el, hogy Magyarországon a latin-amerikai, vagy legalábbis a dél-európai forgatókönyv szerint alakul a fejlődés.