Orvoskamara: önkéntes vagy kötelező tagság?

Magyar Orvosi Kamara és a az egészségügyi kormányzat közötti konfliktus várhatólag tovább élesedik a közeljövőben. A laikus közvélemény a szembenálló feleket megosztó szakmai kérdésekben is aszerint fogadja el az egyik vagy másik álláspontot, hogy a drasztikus reformokat előkészítő Gyurcsány-kormánnyal, vagy a politikai ellenzék által támogatott, s a status quo megőrzésében érdekelt kamararákkal rokonszenvez-e.

Markusovszky Lajos.

A 18. században, Mária Terézia uralkodása alatt kezdték először államilag szabályozni az egészségügyet: 1752-ben vetették meg a mai Állami Népegészségügyi Tisztiorvosi Szolgálat alapjait., amikor az uralkodó rendelkezett arról, hogy minden vármegye köteles tisztiorvost (akit akkor megyei fizikusnak neveztek) alkalmazni. A 19. században maguk az orvosok is szervezkedni kezdtek. 1837-ben létrehozták a Magyar Királyi Orvosegyesületet, majd az induló Orvosi Hetilap 1857-es számában Markusovszky Lajos meghirdette: „Célunk a magyar orvostársadalom és –hivatás emelése, az orvosok állásának szabályozása az államhoz, a közönséghez és ügyfeleinkhez.”

Bár a kiegyezés után sorra alakultak a különböző szakmai szervezetek, így az Országos Orvosszövetség, vagy a Budapesti Orvosi Kör, a magángyakorlatot folytató orvosok és a „pénztárorvosok”, a közcélok és a magánérdekek közötti ellentétek végig túlságosan erősek voltak. Az 1918-19-es forradalmak idején a hazai orvostársadalom átpolitizálódott, a szakmai érdekképviselet igényét legyőzte a politikai érdek. Külön szervezetbe tömörültek a forradalmár, szocialista, majd 1919 őszén az ellenforradalmár, „keresztény-nemzeti” orvosok, s ez utóbbiak rendkívül befolyásos egyesületet is létrehoztak, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületét, melynek első vezetője Csilléry András fogorvos volt. A MONE Magyar Orvos címmel folyóiratot indított, támogatta a numerus clausus törvényt amely drasztikusan korlátozta a zsidó medikusok felvételét, és a Turul diákszövetségen belül megszervezte a Csaba Bajtársi Szövetséget, mely a „keresztény-nemzeti” medikusok szervezete volt.

Később megalakult a Gömbös Gyula által életre hívott Egészségpolitikai Társaság (amely elsősorban a „pénztárorvosok” és az elszegényedett, állástalan orvosok nevében lépett fel), és a Szabad Orvosválasztást Követelők Blokkja, mely a magánpraxist folytató, nagyrészt zsidó származású orvosokat tömörítette. Mindhárom szervezet elkészítette a maga kamarai törvénytervezetét, melyek közül – ez a kor viszonyai között nem meglepő – a parlament a MONE javaslatából indult ki.

Ilyen előzmények után született meg az 1936 évi I. tc. „Az orvosi rendtartásról”, melyet Keresztes-Fischer Ferenc, a kamara fölött felügyeletet gyakorló belügyminiszter terjesztett be, és az országgyűlés 1935 decemberében tárgyalt. A törvény második paragrafusa kimondta: „Olyan tevékenységet, amelynek végzése orvosi oklevélhez van kötve, csak az folytathat, aki a kamara tagja.” 1936 október 23-án az Országos Orvosi Kamara elnökéül a jobboldali elkötelezettségű Verebély Tibor professzort, az Egészségpolitikai Társaság jel

1936-tól 1945-ig működött az Országos Orvosi Kamara (OOK). Német és osztrák mintára szervezték meg, figyelmen kívül hagyva, hogy az angolszász országokban, mindenek előtt Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban más, önkéntes alapon, de ugyancsak működőképes modell szerint tömörültek Hippokrátesz követői. A magyar kamara igyekezett tagjainak, elsősorban a közalkalmazott orvosoknak az érdekeit a társadalombiztosítás kiterjesztése és szabályozása során érvényesíteni.

Ez már csak azért sem volt egyszerű, mert a társadalombiztosító intézetek (OTI, MABI, OTBA stb.) és az orvosok között hasonló érdekellentét állt fel, mint napjainkban a társadalombiztosítási pénztár és a pazarlással vádolt orvosok között. Figyelemre méltó, hogy az OOK 1939 július elsejei hatállyal szabályzatot léptetett életbe az orvosi díjazáskötelező, legkisebb mértékéről. Eszerint Budapesten és a törvényhatósági joggal felruházott magyar városokban egyszerű rendelés díja az orvos lakásán 4 pengő, másutt pedig 2 pengő, míg az éjjeli, sürgős látogatásért minimum 12, illetve 6 pengőt lehetett felszámolni.