A hasznos idióták, avagy a kommunizmus hiszékeny áldozatai

Talán nem csak a kivégzetteket, elhurcoltakat, munkatábokba zártakat tekinthetjük a kommunizmus áldozatainak, hanem azokat a hiszékeny értelmiségieket is, akik még napjainkban is illúziókat táplálnak, és igyekeznek felmenteni e lejárt eszmét bűnei alól.

Kovács Béla

1947. február 25-én hurcolták el a Független Kisgazdapárt bátor titkárát, Kovács Bélát, aki éveken át a Szovjetunióban raboskodott. (Aztán, amikor megtört gerinccel, de élve visszatért, az 1956-os forradalom leverése után még beült Kádár parlamentjébe, és haláláig képviselő maradt – tipikus magyar történet ez is.)

Február 25-re, amely 2001 óta a Kommunizmus áldozatainak emléknapja Magyarországon, a Fidesz szabadtéri nagygyűlést hirdetett a Terror Háza Múzeum épülete elé. A megemlékezés sok tekintetben aktuális politikai eseménynek ígérkezik, reagálás az Magyar Szocialista Párt előre „lezsírozott” kongresszusára, ahol a névváltoztatást nem tűzik napirendre, de Gyurcsány Ferencet várhatólag elnökké választják. Az, hogy ki beszél, és mit mond majd a jobboldallal szimpatizálók nyilvános megemlékezése során az Andrássy út 60. előtt, illetve párhuzamot von-e a baloldal pártok jelenlegi és a kommunisták huszadik század politikája között, természetesen nem lehet előre tudni. Ebből az alkalomból azonban érdemes feltenni a kérdés: ki és milyen alapon tekinthető a kommunizmus áldozatának?

A vita erről a témáról már a kilencvenes évek közepén fellángolt, amikor Párizsban, a Laffont kiadónál megjelent A kommunizmus fekete könyve című vastag, kollektív munka, amelyet később nálunk is kiadtak. A probléma jóval bonyolultabb, mint hinnénk. Elsősorban azért, mert a baloldali totalitarizmus jóval tovább tartott a fasisztának nevezett rendszereknél. Szerencsére a kommunisták nem vetté magukra a harmadik világháború kirobbantásának felelősségét, így rendszerük Európában, valamint az egykori orosz birodalomban szinte önmagától omlott össze. Megjegyzendő, hogy még itt is érdemes óvatosan fogalmaznunk: ki merné állítani, hogy, mondjuk, az egykori Szovjetunió tagköztársaságában, például a függetlenné vált Türkmenisztánban, ahol még a személyi kultusz sem szűnt meg, tényleges rendszerváltás ment-e végbe?

Érkezés a gulágra

A kommunizmus sokkal rugalmasabbnak bizonyult, mint a fasizmus bármelyik formája, nem is beszélve a második világháborúért és a holokausztért felelős német nemzetiszocializmusról, amelynek iszonyatos mérlege világosan megvonható. Ezzel szemben a kommunizmus, amely egyes országokban, formailag vagy ténylegesen (Kínában és Vietnamban de jure, Kubában és Észak-Koreában de facto) ma is fennáll, az idők folyamán változatos „nemzeti mutációkat” hozott létre, elsősorban a harmadik világban, és ezeket szinte semmi sem különböztette meg a közönséges katonai diktatúráktól, különösen Afrikában. A fekete könyv külön foglalkozik az „afrokommunizmussal”. Kétséges, hogy Mengistu Hailé Mariam, aki a hetvenes években a Szovjetunió segítségével elindított Etiópiát „a szocializmus útján” bűnösebb, vagy más típusú figura volt, mint a nyugati hatalmak támogatásáét élvező véres kezű ugandai diktátor, Idi Amin Dada. Milyen alapon tulajdonítjuk az előbbi áldozatait a kommunizmusénak, ha az utóbbiakról nem veszünk tudomást?

Stephane Courtois, a "feketekönyv" egyik szerzője immár a róla szóló vitákat is összegezve a kommunizmus rombolásának „direkt megnyilvánulásai”. közé sorolja a kivégzéseket, a deportálásokat és a munkatáborba zárást, valamint a tudatosan előidézett, tízmilliók halálát okozó éhínségeket. Ez utóbbira nemcsak a Szovjetunió szolgáltatott példát Ukrajnában 1932-33-ban, de Kína is 1959 és 1961, valamint Kambodzsa 1975 és 1978 között.