„Honfitársaim, drámai órában fordulok hozzátok…”

1999-ben jelent meg Londonban a huszadik századi politikusok híres szavait tartalmazó kötet, melynek magyar változatát A XX. század nagy beszédei címmel nemrég adták ki. Megszólal benne Mahatma Gandhi és Adolf Hitler, Lev Trockij és Joszif Sztálin, Fidel Castro és Alekszandr Szolzsenyicin. A válogató láthatólag nem az utókor morális megítéléséből indult ki, inkább abból, mekkora hatást gyakoroltak a szónokok hallgatóikra, beszédeiknek miféle következményeik voltak az emberek mindennapi életében.

Kérdés, nevezhetjük-e jelentős szónokoknak a nagy hatalmat összpontosító politikusokat? Sok függ attól, hogy demokratikus eszközökkel szerezték-e meg a választók bizalmát, vagy más módon (például államcsínnyel, intrikákkal, belső szervezkedéssel) jutottak-e a csúcsra. Utóbbi esetben akár csapnivaló szónokok is lehettek, s a legtöbbször nem is beszéltek tömegekhez vagy a demokratikus felhatalmazással rendelkező parlamenti képviselőkhöz, hanem alkalmilag összecsődülő, illetve előre megszervezett, felügyelet alatt tartott tömeghez, vagy, ami még ennél is rosszabb, kiválasztott, egy eleve fanatizált hallgatósághoz, például egy pártkongresszus küldötteihez.

Ilyen hallgatóság előtt beszélt többnyire Lenin, Trockij és Sztálin is. Igaz, Trockij nagyhatású szónok is volt. Az is igaz, hogy Lenin és Trockij 1917-ben elhangzott megnyilatkozásait a szó hagyományos értelmében nehéz politikai beszédeknek nevezni: nem véletlen, hogy Leninnel a szerkesztő kivételt tett, és április 15. és október 25. között Péterváron elhangzott nyilvános megnyilatkozásaiból válogatott. Ugyanakkor a valóban rosszul szónokló Sztálinnak is van egy híres beszéde, mely joggal hasonlítható a nyugati politikusok szónoklataihoz, például Churchill híres 1940. május 13-iki beszédéhez. Sztálin 1941. július 3-án elmondott rádióbeszéde, amelyben az orosz nép dicsőséges hagyományait felidézve buzdított a náci agresszor visszaverésére, a történelem egyik legnagyobb hatású szónoklatának bizonyult.

Hitler, Castro és néhány másik diktátor beszédeit olvasva  nem szabad elfeledkezni arról, hogy pályafutásuk első szakaszában jelentős társadalmi támogatást élveztek, és például Hitler egyenesen demokratikus választások útján (ha nem is az abszolút többség birtokában) került hatalomra. A tömegek megnyerésére, illetve a támogatók megszerzése céljából szükségük volt a szónoki erényekre, melyeket azután is kamatoztattak, hogy a politikai ellenzéket felszámolták, és diktatúrát vezettek be az országaikban. Figyelemre méltó tény, hogy Hitler beszédeiben, bár a második világháború kitörése miatt többször is a „nemzetközi zsidóságot” okolta, soha nem beszélt a holokausztról, még csak nem is utalt rá. A hiányt pótlandó iktatta be a szerkesztő Reinhard Heydrich titkos beszédét a zsidók megsemmisítéséről, amely a Wannsee-konferencián (1942. január 20.) magasrangú náci közalkalmazottak előtt hangzott el. A szó hagyományos értelmében ez sem nevezhető szónoklatnak, de a szöveg érthető okokból a kötetbe kívánkozott.

A felsorolt esetektől eltekintve nemes ügyekben, nagy nyilvánosság előtt elmondott beszédeket tartalmaz a kötet, köztük olyanokat, amelyekről sokat hallottunk ugyan, de szó szerint nem ismertük, mint például azt, amelyet Kennedy elnök mondott el a berlini falnál (lásd fent), Hruscsov a XX. Kongresszus zárt ülésén, vagy Chaim Herzog izraeli elnök az országát elítélő határozatra válaszolva az ENSZ-közgyűlésén. Parlamenti, rádiós és televíziós beszédek, Nobel-díjat odaítélő bizottságban elhangzott szónoklatok, nyilvános szereplések a tömeggyűléseken – sokféle közönség előtt beszéltek a politikusok és közszereplők a huszadik században. Napjainkra azonban lényegében már csak egyfajta publikum maradt: a televíziónézőké. A képernyő hatása alól nem vonhatja ki magát egyetlen választópolgár sem, a politikusok immár visszavonhatatlanul a vizuális show szereplőivé váltak. Most sem mellékes persze, hogy mit mondnak, de a legfontosabb, hogy minek látszanak.