Demcsák blogja avagy a szolidaritás minimuma

Visszatérve Demcsák Zsuzsa blogbejegyzésére, érdemes leszögezni: a szolidaritás alapvetően azt jelenti, hogy magamat beleképzelem a másik helyzetébe, elfogadom a társadalom egyenjogú tagjának, és nem futok el, ha egy tőlem különböző etnikumú, származású, szexuális orientációjú társadalmi hátterű és politikai nézettel bíró emberrel kell hosszabb-rövidebb ideig egy levegőt szívnom. Ez lenne a szolidaritás minimálprogramja.

„A mindenoldali sajtó élesen kifogásolta, hogy Demcsák Zsuzsa, mielőtt bölcsődébe adta volna a gyerekét, alaposan körülnézett. Nem akarta olyan helyen hagyni, ahol a gyerek apró tárgyakat […] ahol nem adnak a gyerekeknek egészséges ételt (például barna kenyeret, vagy urambocsá, teljes kiőrlésű lisztből készült, adalékanyagok nélküli biokenyeret, mint ahogy én szeretném), ahová a többi anyák […] minden aggály nélkül beviszik a fertőző, lázas beteg kisfiukat vagy kislányukat, ahol mosdatlan, rossz illatú vagy túlságosan agresszív, csúnyán beszélő gyerekek vannak. […] Némelyek […] azt gondolják, hogy a szegénység ellen úgy kell küzdeni, hogy a szegények között (is) lábra kapott rossz szokásokat, önzést és felelőtlenséget nem szabad bírálni”- írja TGM az április 12-i HVG hasábjain a Demcsák Zsuzsát blogbejegyzése okán ért támadásokra reagálva. Személy szerint e meglátás mélyén húzódó gondolattal teljes mértékben egyet tudok érteni. Ugyanakkor a felvetés a probléma továbbgondolására késztetett. Nyilvánvaló, hogy a polgárság nem attól lesz szolidáris a munkássággal és a képzetlen munkanélküliek tömegével, hogy gyerekeit szánt szándékkal ez utóbbi csoportok körében gyakrabban előforduló fertőző betegségeknek teszi ki. De akkor mitől?

Vajon mi módon tud a polgárság szolidaritást vállalni a nincstelenekkel, az oktatásból nagyrészt kimaradókkal, a munkaerőpiacról képzettség híján és a többségi társadalom előítéletei miatt kiszorulókkal? Mi az, amit polgárként még el kell viselnem, és mi az, amit már nem? Mi számít objektíve rossznak „a szegények között (is) lábra kapott rossz szokások” közül, és melyek azok, amelyek nem rosszak, csak mások, amelyek nem természettől adottan rosszabbak, mint a mi polgári szokásaink, hanem csak a kialakult és társadalmanként némiképp eltérő státuszrétegződés üti rá az „alsóbbrendűség” bélyegét?

Nyilvánvaló, hogy egyes „rossz szokásokat” nem kell tolerálnunk, mert objektíve „rossz” szokásoknak tekinthetők: a barna vagy biokenyér nyilvánvaló módon egészségesebb a fehér kenyérnél. A bárányhimlő rosszabb, mint az, ha nincs bárányhimlő (bár jobb gyerekkorban átesni rajta, mivel felnőttkorban jóval veszélyesebb). E kétségkívül objektíve, mindenki számára rossz dolgok mellett azonban léteznek olyan „rossz szokások” is, amelyek egész egyszerűen úgy jönnek létre, hogy a (magas végzettségű, fővárosi értelmiségi stb.) polgárember saját látásmódját és osztályozási rendszerét más társadalmi csoportokra vetíti.

Ha abból indulunk ki, hogy a szegények egyben ápolatlanabbak is, és így a fertőző betegségeket is nagyobb eséllyel terjesztik, akkor ez az érvelés, ha nem vagyunk résen, könnyen magával sodorhat bennünket, ha nem csak az objektíve rossz, de a másfajta szokásoktól is óvni kezdjük gyerekünket. Kérdés: mi az, ami rossznak, és mi az, ami másnak tekinthető?

Hogy az agresszív játszótársak rossz hatással lehetnek egy szelíd gyerekre, ebben nemigen lehet vita. Az emberek társadalmi együttélése szempontjából az agresszivitás alapvetően diszfunkcionális, hiszen a nagyvárosi életforma csak az agresszivitás lehető legnagyobb fokú visszaszorításával lehetséges. „Az ember az egyik legbékésebb állat, az agressziós cselekedetek száma naponta, egy főre számítva egészen biztosan az embernél a legalacsonyabb a primáták között” – írja Csányi Az emberi természet című könyvében, majd megállapítja, hogy ha egy autóbuszt oly módon zsúfolnánk tele csimpánzokkal, mint ahogy mi reggelente iskolába vagy munkába utazunk, vérre menő tömegverekedés törne ki közöttük.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az agresszivitás egyáltalán ne lenne jelen az emberi kapcsolatokban, s nem csak az alsóbb társadalmi rétegeket/osztályok , de nemritkán a „sikeres” és „elismert” embereket is hatalmába keríti, azonban míg az előbbiek indulatai sokkal közvetlenebb módon nyilvánulnak meg, a „kiváltságos” csoportok tagjai komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy az agressziót ne mint olyat láttassák. A másoknak szánt ironikus megjegyzések és sértések, valamint a gúny és cinizmus mind-mind az agresszió (verbális/szimbolikus) kifejeződése, amely elsősorban a „kifinomultabb” polgárember sajátja, a fizikai agresszió testszagú változatát az alsóbb rétegek „megtarthatják maguknak”. Nem csak a szegény, de az elkényeztetett úrigyerek is tud agresszívan viselkedni, noha e két esetben ugyanaz a dolog eltérő formát ölt.