Kicsoda volt Tábor Béla?

2007. június 08., péntek, 20:58 • Utolsó frissítés: 2007. június 11., hétfő, 22:14

TETSZETT A CIKK?

Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:

iwiw

Delicious

Digg

Facebook

GReader

URLGuru

StumbleUpon Tumblr

Tumblr

Twitter

Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre, vagy a Twitter csatornánkra is!

Kinyomtatom • Továbbküldöm • Hozzászólások (#11) • Megosztom

Június 4-én, születésének századik évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeumban megemlékezést tartottak Tábor Béla munkásságáról. Ki volt ő?

Tábor Béla

A vallásos neológ zsidó családból származó, fiatalon a marxizmussal is barátkozó, de már a harmincas évek elejétől kezdve mindinkább a bölcselet és a biblia felé forduló Táborra egyebek között a pszichoanalízis, a buddhizmus, Nietzsche, Kierkegaard, az alexandriai filozófia, a német misztikusok, továbbá az úgynevezett dialógus-filozófusok tettek jelentős hatást. De talán még náluk is erősebb befolyást gyakorolt rá barátja, az 56 után előbb Brüsszelbe, majd Düsseldorfba települt Szabó Lajos, akivel egy baloldali gyűlésen ismerkedett meg még 1930 őszén. Az akkor még marxista – Tábornál öt évvel idősebb – Szabó éppen vallástörténeti előadást tartott, melynek befejeztével Tábor, aki először járt ott, szót kért: „Ha jól értem, az előadó szerint a vallás forradalom, az egyház ellenforradalom”. Mire Szabó felkapta a fejét, és azt kiáltotta a közönség feje fölött: „pontosan ezt akartam mondani”. Így kezdődött életre szóló barátságuk és munkakapcsolatuk.

Közösen írták az először 1936-ban, másodszor 1991-ben megjelent Vádirat a szellem ellen című könyvet is, melyet 1993 januárjában, Tábor halála után egy hónappal ismertetett a HVG akkor debütáló „Szellem” rovata. A máig aktuális könyv szerzői a szellem képviselőit vonták felelősségre az emberiség összes bajáért, no meg azért, hogy a szellem mintegy az elefántcsonttorony kényelméből ítélkezik: „Nemzetek csaptak össze, és milliók hullottak el; a szellem vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bűnök kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme az erkölcsi nívó! És minden vádat a mellőzöttség gesztusa kísér: persze, ha a szellem irányítaná a dolgokat...” A szellem azonban – illetve annak távlatokban gondolkodni, etikusan cselekedni, másképp fogalmazókkal szót érteni tudó képviselői – nem uralkodnak. Inkább eltűrték, hogy a gyakorlat vegye át az uralmat a világ felett.

A vád súlyosabb, mint pusztán az „írástudók felelősségének” firtatása. Hétköznapi nyelven úgy lehetne megfogalmazni: „az okos, hozzáértő, érzékeny és jó emberek, akik félreállnak, felelősek azért, hogy a világot a buta, hozzá nem értő, érzéketlen és rossz emberek irányítják”. Szabó és Tábor szerint az egyetemes igénnyel fellépő szellem képviselői képtelenek egyetemesen gondolkodni; az elsődleges baj szerintük éppen az, hogy a szellemben bábeli nyelvzavar uralkodik – például a Vádiratban sorra vett marxizmus, pszichoanalízis, egzisztencializmus és pozitivizmus is mind más és más „nyelven beszélnek”.

A száz évvel ezelőtt született filozófusnak, aki nagyságra törekedett, nem pedig hírességre, s aki szerint „a szellemről csak az beszélhet hamisítás nélkül, aki minél kevesebb emberhez igyekszik szólni”, sikerült megvalósítania célját: kevesekhez szólt – őhozzájuk intenzíven –, miközben viszonylag ismeretlen maradt. Ama külvilág számára legalábbis, amelyben Tábor Béla úgy valósította meg szellemi függetlenségének feltételeit, hogy nem tartozott intézményhez, és a nyelvtudásából élt meg. A háború előtt angol és német nyelvű kereskedelmi levelezőként dolgozott. A világháború és a kommunista hatalomátvétel közötti rövid idő alatt a miniszterelnökségi sajtóreferensi szintig még a politika közelébe is eljutott, de csak a közelébe, mert ezután már semmiféle állást nem vállalt, viszont gyorsan megtanult oroszul, és szabadúszóként fordítani kezdett; előbb brosúra-irodalmat, később, a hatvanas évektől már Tolsztojt is. Gyakran idézte Kierkegaard mondatát: „a hivatal van a legtávolabb Istentől”.

A munkaszolgálat és a lágerek után a másik totális diktatúrát, a bolsevizmust úgy vészelte át, hogy azt mondta: „amíg van egy talpalatnyi hely, ahová az állam még nem tette be a lábát – én ott vagyok”. Az így nyert tudatosan szabad idejében Bevezető fejezetek a valóság őstörténetéhez című főművén, vagy ahogyan röviden emlegette, „Őstörténetén” dolgozott, de feljegyzéseket készített a Haris közi lakásán barátaival – elsősorban Szabó Lajossal és Hamvas Bélával –, valamint a tanítványaival folytatott beszélgetésekről is. Írásainak túlnyomó részét – melyek közül néhány a Tábor Béla honlapon is olvasható – az általa a Vas utcai kereskedelmi iskolában elsajátított Nagy Sándor féle gyorsírással jegyezte (abból a célból, hogy írás közben a lehető legjobban megközelítse a „gondolatsebességet”).

Témái igen szerteágazóak, ám ez nem jelentett számára nehézséget, mivel mindig a kérdező párbeszéd és folyamatos fogalomértelmezés nyelvén közelített a tárgyához, bármiről is írt: a létről, a teremtésről, a megváltásról, a kinyilatkoztatásról, Nietzschéről, Marxról, vagy éppen a Szókratész előtti filozófiáról, amelyről Tábor – természetesen a lakásán, minden intézményi kereten kívül – egy ízben néhány embernek szemináriumot tartott. Ehhez írta bevezetőnek az eddig publikálatlan, a születésnapi megemlékezésen felolvasott Mit jelent kérdezni? című szöveget, amelyben egyebek között azt írja: „A »miért« kérdésében egy másik kérdés lüktet: »mit jelent?« Természetesen nem válaszolhatunk arra, hogy miért akarunk preszokratikusokkal, Szókrátésszal, görög filozófiával, európai filozófiával, egyáltalán filozófiával foglalkozni, ha nem tudjuk valamilyen formában, mit jelentenek ezek a szavak. Nem válaszolhatunk arra sem, miért kérdezzük azt, hogy miért, ha nem tudjuk, mit jelent azt kérdezni, hogy miért. És arra sem válaszolhatunk, hogy miért kérdezünk egyáltalán, ha nem tudjuk, mit jelent kérdezni. De hogyan válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy mit jelent kérdezni, ha nem tudjuk, mit jelent az, hogy mit jelent?”

Gerlóczy Ferenc

Kinyomtatom • Továbbküldöm • Hozzászólások (#11) • Megosztom

11 HOZZÁSZÓLÁS, MELYEK KÖZÜL A LEGFRISSEBBEK:

2007. június 18., 21:18

Gerlóczy Ferenc

1.) Zalay Jánosnak: A Szombat túl gyorsan vette át a cikket! Mi a weben június 8-án publikáltuk, de 11-én javítottuk a szöveget. Úgyhogy ha ezeket a sorokat a Szombatnál olvassák, akkor legyenek szívesek ők is felülírni a régi szöveget az újjal. Köszönjük 2.) minden érdeklődőnek: A cikkben említett Mit jelent kérdezni című Tábor Béla-szöveg mostantól olvasható Surányi László Tábor Béla oldalán a következő dímen: http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/100eves/Preszokratikus_bevezeto.pdf

2007. június 18., 20:50

Zalay János

A hvg.hu cikkét a Szombat is átvette: http://www.szombat.org/ujhirek/0610_kivolttaborbela.html

2007. június 12., 18:01

Hamár Akkor

Az emlékest záróprogramja valóban, John Cage híres, 4‘33“ című művének előadása volt, bár ez nem sikerült tökéletesen; félreértés történt, ugyanis a darabot zenésznek kell előadni, nem olyannak, akikről sejteni lehet, hogy nem ad zongorakoncertet. (A darabot David Tudor zongorista mutatta be 1952-ben, Magyarországon Kocsis Zoltán adta elő több ízben is.) Bár, meg kell állapítani, hogy még ilyen előadásban is az emlékest közönségének soraiban sokan nézegettek izgatottan jobbra-balra, nem értve, hogy mikor is kezdődik a zongora-koncert.

2007. június 12., 14:56

Tamas Abel

Ami azt a kérdést illeti, hogy mi volt a PIM-ben: tkp. elég hagyományos dramaturgiájú emlékest, az elején Bali János szerzeménye hangzott el, a végén pedig John Cage-é, a kettő közötti időtartamban pedig 10-20 perces emlékező szövegeket olvastak fel. Voltak egészen személyes hangvételű írások, és egészen személytelenek is, utóbbiak között igen erős és igen gyenge szövegeket egyaránt hallhattunk. Nagyon hosszú volt, olykor fárasztó, olykor viszont kifejezetten megindító.

2007. június 12., 03:28

Gerlóczy Ferenc

Itt van a cikkben említett könyvismertetés szövege a HVG 1993. január 9-i számából: VEZÉRCIKK HELYETT Vádirat a szellem ellen Ha igaz az emlékezetes megállapítás, hogy „nincs ártatlan világnézet”, még inkább igaz lehet: a szellem képviseloi a ludasak abban, hogy a világ olyan lett, amilyen. Egy 56 év után újra kiadott könyv szerzoi már a két világégés között megírták máig érvényes vádiratukat. Felelos-e a filozófia azért, ami ma Bosznia-Hercegovinában történik? Felelos-e a modern nyelvtudomány azért, hogy a különféle tudományok, muvészetek, vallások képviseloi – mert nemcsak közös nyelvük, de kölcsönösen értheto szavaik sincsenek – nem értik meg egymást? Felelos-e a modern fizika Csernobilért? Valószínu, hogy a néhai képzomuvész-gazdaságtankritikus-filozófus Szabó Lajos, valamint barátja és szellemtársa, a decemberben elhunyt bölcselo, Tábor Béla – ha finomítanának is megfogalmazásukon – igennel felelnének ezekre a kérdésekre. „Vádirat a szellem ellen” címu 1936-ban született – 1991-ben másodszor is megjelent és aktualitásából mit sem veszített – könyvükben mindenesetre az elefántcsonttorony kényelmébe feledkezett szellemet vádolják azért, hogy a világban idáig fajulhattak a dolgok. Pedig a következo, máig eltelt csaknem hat évtized fejleményeirol akkor még nem is tudtak. „Nemzetek csaptak össze, és milliók hullottak el; a szellem vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bunök kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme az erkölcsi nívó! És minden vádat a mellozöttség gesztusa kísér: persze, ha a szellem irányítaná a dolgokat...” A szellem azonban nem irányít, hiszen maga is megosztott, „egymással szemben álló, vagy ami még sokkal rosszabb, egymásról tudomást sem vevo autarkiákra bomlott” – szól a szerzok vádja. Nincs tudományos közvélemény, csak tudományos közvélemények; az egyetemes szellem helyett kultúrák vannak. „A szellem nem vállal kötelezettségeket. Magáévá tette a szuk-pozitivista átlagpolgár értékelését, aki a saját korlátolt horizontján belül eso színtelen élmények reflexszeru ismétlodését ismeri el valóságnak, a szellemet pedig legfeljebb vasárnapi szórakozásnak tekinti, amely akkor teljesíti feladatát, ha tényleg »felépítmény« marad, vagy – ha lehet, még durvábban kifejezve – »szellemességekkel« fuszerezi ezt a valóságot.” A szellem, amely a legszélesebb értelemben vett világ egységének átélését jelenti, „elkulturálódott”. A kultúra értelmezése viszont odáig fajult, hogy sokan már az „angolklozet” elterjedtségét vagy a villanyvilágítást is a kultúra jelének látják. Ha viszont a szellemet ily módon egyszer már „lefokoztuk kultúrává, csak ido kérdése, hogy az új határokon belül a kultúra minél szukebb értelmezése gyozedelmeskedjék”. A Kant által feltett három kérdésre: mit tudhatunk? mit tehetünk? mit remélhetünk? az ember már nem tudja egyszerre, egyazon nyelven megadni a választ. Megismerés, magatartás és remény – a szerzok szerint – külön utakon járnak. Hol a kiút ebbol a zsákutcából? Lesz-e ismét egyetlen szellem a sok kultúrából? Az elmélet és a gyakorlat egységének visszaállítása, az egységes nézopont megvalósítása nem sikerült sem a marxizmusnak, sem a pozitivizmusnak, sem a pszichoanalízisnek. A vallásnak sem. Hiszen egyrészt több is van belole, másrészt egyre inkább „világnézet” lép a helyébe. A kiút csak az lehet – remélték egykor, s remélhetnék ma is a szerzok –, ha a különféle, egymástól kínai falakkal elválasztott szellemi szigetek között éppúgy, mint a szellemi elit és a tömegek között a szellemi önellátások helyébe a szellemi szabadkereskedelem lép. A feladat a bábeli nyelvzavar megszüntetése lenne. Vajon történt-e a „Vádirat a szellem ellen” megszületése óta olyan változás a történelemben, amelynek ismeretében a szerzok, talán, átértékelnék mondandójukat? Igen; például a kommunikációs forradalom, amelyben a szellem a mesterséges intelligenciával való konfrontálódás révén nagyban hozzájárulhat a szellemi szigetek közötti tolmácsszerep betöltéséhez. Ám – mint minden technológia – kétélu ez is: lehet, hogy – belezökkenve a régi kerékvágásba – csak fokozni fogja a bábeli zurzavart. Gerlóczy Ferenc

További 6 hozzászólás megtekintése »