Irak: lőporfüstbe ment tervek

Irakban – a búvópatakként felszínre tört etnikai, vallási törésvonalak, továbbá a „felszabadítók” népszerűtlensége okán – egyre kevesebb esélye van a demokratikus átalakulásnak, vagy éppen egy nyugatbarát, elnöki túlhatalom jellemezte, Egyiptomhoz hasonló rendszer létrejöttének. Óriási dilemmával találja majd szembe magát a jövőre megválasztandó új amerikai elnök.

Házkutatás Bagdad Amarija kerületében. © AP

Az USA katonapolitikájának „vietnamizálási” kudarca nyomán a Pentagon „irakizálási” törekvései is léket kaptak. Az elképzelés szerint az ország katonai ellenőrzését fokozatosan a washingtoni segélyekkel finanszírozott, washingtoni tanácsadók révén kiképzett helyi kormányerők veszik át. De ahogy az Egyesült Államok kivonulása a ’73-as békeszerződést követően megpecsételte az észak-vietnami kommunista agresszorokkal harcoló déli rezsim sorsát, úgy a Szaddam Husszein helyére lépett – papíron demokratikus – bagdadi kabinetnek sem lenne esélye önmagában a mind szervezettebb iszlamista lázadókkal szemben. Erről árulkodik az is, hogy az iraki belbiztonsági szervek nem tudnak elszámolni az amerikai hadügy által nekik juttatott katonai szállítmányok tetemes részével. Százezres nagyságrendben kelt lába tűzfegyvernek, muníciónak, lövedékálló páncélmellénynek, melyek valószínűsíthetően jórészt a fundamentalista gerillák készleteit bővítik. A 2003-as invázió után összeverbuvált USA-barát rendőralakulatok harcértéke csekély, soraikba bűnözők és terroristák szivárogtak. Bushék kísérlete, hogy pluralista társadalomfilozófiát (vagy legalább szabadpiacot) exportáljanak oda, ahol a demokrácia még nyomelemekben sem létezett, zátonyra futott.

„Hadba szállunk, aztán meglátjuk.” – nagyjából ebben összegezhetőek a Fehér Ház Irakba történő bevonulás utánra szóló forgatókönyvei. Pontosabban azoknak szinte teljes hiánya. Amikor a cikkíró – sok más pályatársával egyetemben – támogatta a háború indítását, naivan feltételezte, amennyiben egy szuperhatalom beavatkozik valahol, gondosan felméri, milyen célokat akar elérni, és azokat hogyan akarja megvalósítani. Azt, hogy a Baath-rezsim katonailag megdöntendő (és megdönthető) a neokonzervatív agytrösztök a ’90-es évek legelejétől számtalan helyen kimondták. Három évvel az ifjabb Bush beiktatása előtt, 1998. januárjában levelet küldtek Clintonnak, amelyben felszólították az elnököt, intervencióval vessen véget Szaddam uralmának – tekintettel a tömegpusztító fegyverek jelenlétére Irakban. A dokumentumot jegyző politikusok, elemzők között ott volt a hadműveletek indításának majdani vezérkara: Rumsfeld, Wolfowitz, Perle, Armitage, Bolton és sok más republikánus háttérember. A megszállás tehát nem pusztán 9/11 folyománya volt, hanem reális opcióként létezett a WTC-ikertornyok lerombolása előtt is.

Nem kevés szó esett arról, mi történjen a diktátor rendszerének szétzúzása után. Utólag persze nehéz a frázisoktól nyüzsgő deklarációk mögé látni. Hogy vajon mit akart a Bush-kabinet igazából? A támadás hivatalos legitimálása a tömegpusztító fegyverek – igencsak kétséges - léte volt. S persze az, hogy „a kellemest a hasznossal összekötve”, demokratizálják az országot. Méghozzá anélkül, hogy előzetes hatástanulmányokat csináltak volna a régió politikai kultúrájáról. Ha lettek volna ilyenek, akkor a reálpolitikusi belátás még felülkerekedik. Jelesül, hogy a rapid demokráciaexport a térségben elképzelhetetlen. A keleti társadalmak nyugatosodásához elkerülhetetlen modernizálás és/vagy szekularizáció – Nagy Pétertől Kemál Atatürkön át a távol-keleti kistigrisekig – sehol nem polgári forradalmak, a „szabadság kis körei”, honpolgári jogegyenlőség révén, hanem felülről a társadalomra oktrojált reformdiktátumokkal zajlott. Pláne nem működött itt a külföldi haderőre támaszkodó „civilizálás.” (Az egyetlen kivétel Japán. Csakhogy ott létezett egy vitathatatlan autoritás – Hirohito császár - aki a nép elsöprő többsége felé legitimálta a szabadpiac, a képviseleti demokrácia és az agressziómentes külpolitika értékeit.) Posztbaathista demokrácia így kilőve. Az USA a szaddaminál jóval „európaibb” titói diktatúra bomlási folyamatán is lemodellezhette volna: a rendszerváltás nemcsak polgárosodáshoz, de polgárháborúhoz is vezethet.