A beruházásra esélyes Trigránit mellett immár koalíciós politikusok is kihátrálni látszanak a végrehajtó hatalom ultramodern székhelyének tervéből. A főpolgármester után Kóka János SZDSZ-elnök is kétségeit hangoztatta. Reakcióik a késve ébredés nyilvánosságpolitikai iskolapéldái.

Terv marad?
A gigaépítkezés megtérülését, üvegzsebkímélő voltát illetően találgatásra vagyunk kárhoztatva. Korábban a potenciális megrendelők ódákat zengtek róla, míg az ellenzék persze vészmadárdalt adott le a dolog apropóján. Hogy drága, haszontalan, s csak bizonyos üzleti köröknek jó. Objektív prognózist felállítani legfeljebb egy, urbanisztikai doktorátusát közgazdászdiplomával társító valaki lenne képes. De a feltételek permanens változása következtében az is mellétrafálhatna. Annyit hírelemzőként bizton leszögezhetünk: a grandiózus városfejlesztési művelet a kommunikáció pedagógiájának tökéletes csődje. Melyet így beindítani sem érdemes.

Természetesen nemcsak lehetséges, de egyenesen valószínű, hogy egy helyen olcsóbb a kormány tárcáit üzemeltetni, mint Budapesten szétszórva. Logisztikai, üzemeltetési, rezsifizetési szemszögből éppúgy, mint a bürokráciahatékonyság nézőpontjából. De ugyanilyen nyomatékos faktor, hogy ilyen óriásinvesztíciót még „békeidőben” is nehéz a lakosság felé prezentálni. Zord belpolitikai klímában pedig szinte lehetetlen. A publikum rendszerint kevés megértést tanúsít vezetőinek székházgondjai iránt. Hajlamos úgy gondolni, mindez csupán a politikusok kényelmét szolgáló luxusflanc. Főleg akkor, ha restriktív polgárháború van. Aminek köszönhetően megszorítások fognak présbe egyre több réteget. Elmagyarázható, hogy a növekvő terhek szükségesek. Némi ügyességgel az is beadható, hogy új „kormányvárosra” van jogos igény. Mármint külön. Mindkét döntésnek a nyilvánosság purgatóriumán egyszerre történő átvitele szinte lehetetlen.

Az időzítés tehát – finoman mondva – nem a legjobb. Persze még így is rengeteg ziccer kínálkozott a „népszerűségi ártalomcsökkentésre”. Mondjuk, televíziós hirdetésekben elmagyarázni a népnek, hány milliárdnyit spórolhatunk a minisztériumok kóborló nyájának összeterelésével. Hány százalékkal csökkenthető a kiszolgáló személyzet létszáma. Alapból milyen nagyságrenddel lesz kevesebb a fűtésdíj, az áramszámla, a takarításköltség az egységes irodakomplexumban. Sokkal hatásosabb volna, mint az a kormányklip, amelyben bicskanyitogató fizimiskájú játékvezető okítja a dolgozó tömegeket a nyugtaadás áldásos voltáról. Úgy tűnik, a koalíció önsorsrontásban színjelesre kíván vizsgázni. S mindez persze nem csak a kommunikációs felszínről szól, hanem az útvesztő politikai-államgazdasági koncepciótlanság szakadékának mélyeiről is.

Nem vitás, hosszútávon a büdzsének is kifizetődő lehet egy ilyen „büropolisz” felépítése. De közelebbre tekintve: biztos, hogy nincs egyéb, százmilliárdos volumenű reformprojekt, ami fontosabb volna, mint a néphergelésre alkalmas igazgatási központ létrehozása? Megéri egy lehetséges financiális előny a politikai, morális, szakmai tőke- és hitelvesztést? Lehet, hogy modern infrastruktúrával a kormányzás valamicske javulást felmutathat. De azt gondolni, miszerint a reformok sikerességéhez elengedhetetlen a költözködés, nyilvánvalóan abszurdum. Egy ilyenfajta negyed olyan, mint gépkocsiban a klíma, az automata sebváltó vagy a fedélzeti komputer. Kétségtelen, velük az autóvezetés kényelmesebb, gyorsabb, egyszerűbb. Azt mondani viszont, hogy nélkülük a járgánnyal moccanni sem lehet, csak kifogás a tehetetlenségre. Vagyis a hazai költségvetés jelenlegi állapotánál egy ilyen művelet aligha tekinthető stratégiai prioritásnak, inkább csupán másodrangú intézménykezelési problémának. Amit nem biztos, hogy a jelenlegi vérzivataros, verejtékzáporos időben kell végigvinni.

Gyurcsányék okulhattak volna más pórul járásán is. Amikor 1999 januárjában Orbán Viktor a kormányzat székhelyét a Néprajzi Múzeumba szerette volna áttenni, az ügyből óriási botrány kerekedett. Urizálással, rongyrázással, gigantomán allűrökkel vádolták a kormányfőt. Nagyjából pont azok háza tájának környékéről, akik most beleugrottak a „kádernegyed” felhúzásába. Nagyjából olyan ez a történet, mint amikor a családi házat fenyegető lángokat alig sikerült eloltani, de a ház ura már a dolgozószobájának a könyvtárhelyiséggel való egybenyitásán gondolkodik. Tegyük hozzá, úgy, hogy a tűz jelentős részben az ő felelőtlensége okán keletkezett. Valljuk be, nem túl rokonszenves hozzáállás.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!