Milyen reformra van szükség az egészségügyben? Olyanra semmiképpen, mint amit a december 17.-én elfogadott úgynevezett „pénztártörvény” vezetne be. Ehelyett a már meglévő intézményekre kellene építeni. Az OEP utódszervezetéhez, a központi egészségpénztárhoz folyhatnának be az adók módjára behajtott járulékok, és onnan történne a finanszírozás – ám nem az abszolút felesleges biztosítók (közvetett piaci szereplők) - hanem egyenesen a szolgáltató intézmények (közvetlen piaci szereplők) számára. Közöttük már kialakulhat a valódi verseny, hiszen nem a biztosító, hanem a maga a beteg döntené el, hova fordul kezelésért.

Horváth Ágnes miniszterasszony
© Stiller Ákos
A most tervezett egészségügyi reform igazából nem jó a magyar társadalomnak. Hogy miért? Azért, mert ezek a vegyes tulajdonú, megyei/régiós „kisbiztosítók” csak egy állomást jelentenének a teljesen magántulajdonba adandó egészségügy felé vezető úton. Amelyben az ellátásra jogosultak eleve sokkal szűkebb spektrumban juthatnának csak orvosi kezeléshez, hiszen csak olyan intézményekhez mehetnek, amelyekkel választott biztosítójuk szerződött. Meg csak olyan ellátást kaphatnak, ami szerepel a biztosító által megszabott protokollban, vagyis az igénybe vehető legszükségesebb (és persze legolcsóbb) kezelések leírásában. Normális ellátáshoz csak kiegészítő biztosítással jutnának – vagyis az egészségügy működtetésének megszervezésért a biztosítóknak juttatott finanszírozás miatt keletkező hiányt a betegeknek kellene kipótolniuk!

A törvénybe, illetve az azt valódi tartalommal megtöltő további szabályozásba beépített garanciákról annyit, hogy azokat később úgy lehet alakítgatni, ahogy a kedves vevő, azaz a befektető óhajtja. De az ellenzék álláspontja sem világos: talán csak abban van egyetértés, hogy ez így nem lesz jó, ám hogy konkrétan mit hogyan kellene változtatni (vagy nem változtatni), ott már a pártok és egyének nézeteinek széles skálája bukkan elő. Akkor hát mi a teendő?

Paul Lendvai, a Bécsben élő média-guru kifejtette a Klub Rádióban, hogy egy ilyen nagy szakértelmet igénylő problémaköteget mint az egészségügy, normális helyeken először a szakértők vitatnak meg, majd leteszik javaslataikat, és akkor jöhetnek a politikusok. Nálunk a kormánypártok egyezkedése felülír mindenféle szakmai egyeztetést, amit jól illusztrált, hogy ennek a „pénztártörvénynek” a parlamenti vitájához záróra előtt módosító indítványok tömegét nyújtották be.

Na de milyen sarokpontok között lehetne kialakítani egy olyan egészségügyi rendszert, amely megfelelne az összes kívánalomnak, közte az egyenlő esély és szolidaritás elvének, és persze működőképes és bevezethető is lenne? Ha a főcél a lakosság minél jobb ellátásának megszervezése a rendelkezésre álló kb. 1500-1600 milliárd forintból, akkor ebből miért kell kigazdálkodni még egy olyan drága és bonyolult adminisztrációt igénylő pénzügyi rendszert is, mint amilyent ez a törvény hozna be? Azért, mert egyes közgazdák és a hozzájuk lecsatlakozott politikusok ráfogták, hogy ezzel már lesz „versengés” az egészségügyben? Pedig versenyelvű megközelítéssel arra kell következtetni, hogy az elsődleges releváns piac az egészségügyi szolgáltatást nyújtó kórházak, szakrendelők mint eladók és a betegek, mint fogyasztók között áll fenn. A biztosítók közbeiktatásával egy olyan másodlagos piac alakul ki - köztük és a betegek között --, amelyik megnehezíti az elsődleges piac pozitív versenyhatásainak érvényesülését.

Mivel a biztosítók nem fognak szakrendelőket és kórházakat üzemeltetni, ezért biztosítottjaik számára vásárolniuk kell a szolgáltatásokat az intézményektől. Ha abból a pénzből kell gazdálkodniuk, amit a fejkvóták alapján leosztanak nekik, akkor érdekük lesz a minél rámenősebb spórolás, amit többlet bürokráciával, meg a betegekkel óhatatlanul felmerülő konfliktusokkal lehet csak elérni. Mellesleg a biztosítók egészségügyre szakosodott üzletágait fel kell állítani, oda szakalkalmazottakat kell felvenni, akik majd ki fogják építeni saját gyógyító-ellátó kapcsolatrendszerüket. Ami a jelenleginél eleve szűkösebb lehet csak, hiszen nem fog minden biztosító minden szolgáltatóval szerződni (emiatt bizonyos kezeléseknél a „beteg utak” szervezése más biztosítókhoz tartozó intézmények felé több időt és bonyolult logisztikát igényel majd). De még jó darabig nem tudnak érdemben tájékozódni sem a betegek, sem a biztosítók, hogy mely kórházak, kórházi osztályok, szakrendelők és orvosok a jók, mert csupán az derül ki, melyek az olcsók. Így azonban nem teljesül a verseny egyik alapkövetelménye, a megfelelő tájékozottság a végső felhasználó, azaz a beteg részére. Hogy átmehet egy másik biztosítóhoz, amivel jobb orvosokhoz és intézményekhez juthat? Azokról ő honnan tájékozódhat? A biztosítók reklámjaiból? Vagy a szájpropagandából, mint jelenleg?

Valódi versenyeztetést! (Oldaltörés)

Mindezek után felmerül, hogy miért kell akár vegyestulajdonú, akár tisztán magánkezekben lévő biztosítókra költeni a rendelkezésre álló maximum 1600 milliárd forintnak legalább a tíz százalékát, amikor ennél jóval olcsóbban és kevesebb zűrzavarral is megúszható az átalakulás, ráadásul úgy, hogy közben még valódi versenyviszonyok is létrejönnek!

A szakmai és politikai viták tanulsága, hogy bármilyen új rendszer kialakításához csak a jelenleg működő intézményekből lehet kiindulni. Mivel az egészségügy legfőbb baja (állítólag) nem is annyira a pénzhiány, mint inkább a rossz menedzselés, ezért az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) és a másik kulcsfontosságú szerv, az Egészségbiztosítási Felügyelet (EF) hatáskörének és működési feltételeinek átalakítása lenne a legsürgősebb feladat. Az OEP utódszervezete lenne a központi egészségpénztár, ahová befolynának az adók módjára behajtott járulékok, és onnan történne a finanszírozás – ám nem az abszolút felesleges biztosítók (közvetett piaci szereplők), hanem egyenesen a szolgáltató intézmények (közvetlen piaci szereplők) számára. Azok pedig az elvégzett kezelések és ápolások után, a szakma által kialakított irányelvek és protokollok szerint számlázva jutnának a térítésekhez. És akkor közöttük már kialakulhat a valódi verseny, hiszen nem a biztosító, hanem a beteg dönti el, hova fordul kezelésért. A protokollokat különben az átszervezett OEP és az EF, a kórházszövetség, az orvosi kamarák és a már privatizált szakszolgálatok (pl. röntgen, labor), valamint a biztosítottakat képviselő fogyasztóvédelmi szervezetek rendszeresen, mondjuk kétévenként egyeztetnék.

Az EF ellenőrizné egyrészt az OEP utódszervezetétől a szolgáltatókhoz áramló térítések jogosultságát és rendeltetésszerű felhasználását, másrészt azzal szerves egységben nyomon követné a szakmai munka színvonalának alakulását (névvel megjelölve még nyilvánosságra is hozhatná a jó és rossz tapasztalatokat). A potenciális és tényleges betegek részére szakmai tanácsadó hálózatot is működtethetne, amelynek ügyfélszolgálatai egyben panaszirodákként is funkcionálhatnának. Hogy erre lennének jók egyébként a magánbiztosítók? Talán, de mert többen nyüzsögnének a pályán, működési költségeikkel jóval többet nyelnének el a nehezen összehozott közös pénzből, mint a megreformált OEP és EF együttvéve. Nem beszélve arról, hogy a kb. tízszer drágább működési költségeken túlmenően, előbb-utóbb benyújtják majd igényüket a legalább bankkamattal egyező profitra is, mert ők nem elsősorban emberbaráti szeretetből szállnának be ebbe az igen jelentős anyagi vonzatú „iparágba”.

Hát ezek miatt kellene elgondolkodniuk a tisztelt képviselő hölgyeknek és uraknak, nincs-e mégis igaza a köztársasági elnöknek, amikor megfontolásra visszaküldte az országgyűlésnek az inkriminált törvényt. És hogy nem kellene-e megfogadniuk Paul Lendvai tanácsát a politikai döntéseket megelőző szakmai viták szükségességéről, mielőtt pártfegyelemből megnyomnák a szavazógombot.

Stadler János
A szerző versenyjogi szakértő