Kiugrásom története: egy homoszexuális pap vallomása

Az Atya majd egy évtizedig szerzetes papként élt vidéken. Miután ráébredt másságára, hivatását feladta és szociális munkásként helyezkedett el egy hajléktalanokat segítő intézményben. Ma már homoszexualitását vállalva viszi tovább a szolgálatot, amit pappá szentelésekor fogadott, igaz, nem az egyház berkein belül. A hvg.hu-nak csak névtelensége megőrzése mellett volt hajlandó interjút adni.

Atya: Kálváriám serdülőkorban kezdődött. Egy idő után gyanússá vált, hogy a lányokkal soha nincs szerencsém. Mindig voltak leányzók, akik tetszettek, de mégsem alakult ki velük igazi kapcsolat. Huszas éveim elején voltam először fiatalemberrel, ami nagyon megrázó élmény volt számomra. Valóságos tragédiaként éltem meg, az öngyilkosság is megfordult a fejemben, pszichiátriára kerültem. Tíz évig szakmunkásként dolgoztam, érettségit szereztem, majd ezután jelentkeztem egy egyházmegyébe és felvételt nyertem egy szemináriumba. Öt évig tanultam, és azt gondoltam, ha pappá szentelnek, akkor ezek az engem mélységesen nyomasztó dolgok egyszerűen eltűnnek az életemből. Tévedtem. A hivatásomnak nagyon sok eleme volt, ezek közül az egyik legfontosabb a tisztasági fogadalom, aminek segítségével a szexualitás teljes kérdését kikerülhettem. Hiszen szerzetesként nőtlenségben, önmegtartóztató életet kell élni. Azt gondoltam, erre léteznek ügyes technikák, mint az énekeseknél, akik megtanulják kiénekelni a magas C-t. Azt reméltem, ugyanígy ez a képesség is elsajátítható. Amikor egyértelművé vált, hogy ez a probléma engem elkísér, már közeledett a tízéves évforduló - a szeminárium és a papság együttes ideje - már tíz éve voltam az egyház berkeiben. Szembesülnöm kellett azzal, hogy a problémámmal nem tudok mit kezdeni. A kérdés az volt, hogy valamiféle megalkuvással viszem tovább a szerzetes papi működést, és valahogy integrálom ezt a helyzetet, kialakítok egy titkos életet, szembenézve azzal, hogy a tisztasági fogadalmamat nem tudom megtartani. Vagy pedig úgy döntök, hogy elhagyom az egyházi pályát.

Hosszú vívódás után a kilépést választottam. Sok-sok belső nyűglődés után arra jöttem rá, hogy a szexualitás olyan szorosan tartozik hozzá az emberhez, hogy nem lehet csak úgy szublimálni. Vannak elméletek, ami szerint az ember, ha nagyon másokért él, teljes önátadással, akkor ezek a kérdések, vágyak eltörpülnek. De a saját életemben az áldozatos munka kevésnek bizonyult, a vágyak nem szűntek meg. Nagyjából öt éves belső őrlődés eredményeként tudtam meghozni a fájdalmas döntést, onnantól kezdve nem volt maradásom.

hvg.hu: Volt valaki, akivel meg tudta osztani ezt a belső harcot? Akár barát, akár rendbéli társ?

A.: Papságom első éveiben jártam pszichológushoz. Bennem a hagyományos keresztény szemlélet élt, miszerint a homoszexualitás bűn. A pszichológus segítsége kevésnek bizonyult, a témának igyekeztem utána olvasni, s kezdtem világosabban látni a helyzetet. Többek között Buda Béla írt a szexuális viselkedésekről egy nagyon jó könyvet, ami közel száz oldalon taglalja a homoszexualitás kérdését. Rájöttem, hogy a homoszexualitás egy variánsa a szexualitásnak. Olyan ez, mint hogy valaki jobb vagy bal kezes. Nincs morális különbség a jobb és bal kezesek között. Jobbal is ugyanúgy lehet simogatni, mint ballal, de ütni is. Nem az a lényeg, ki milyen beállítottságú. Etikailag csak az lehet a kérdés, hogy önkéntesen, szabad beleegyezéssel, szereteten alapul-e egy kapcsolat, vagy pedig zsarolás, erőszak, vagy valamiféle fenyegetettség okán létezik. Az azonos neműek közt létrejött, kölcsönös egyetértésen alapuló kapcsolat szerintem nem bűn. Nyilván itt összeütközésben állok az egyház tanításával. Ilyen felfogással pedig nem szerencsés a szószékről magyarázni. Úgy éreztem, akkor vagyok hiteles, ha önként feladom az egyházi pályát. Hű akartam maradni felismerésemhez, és nem akartam álságos, kettős életet élni. Ettől én még hívő maradtam, továbbra is minden vasárnap járok templomba.