Karadzsics, a népirtás tudományának doktora

Hogy a II. világháború utáni legnagyobb európai genocídium közvetlen felelőse Radovan Karadzsics, az nem vitás. De az, hogy létrejött az a helyzet, amely lehetővé tette a szörnytettet, bizony regionális (sőt európai és nemzetközi) „csapatmunka” volt: a közvetett felelősséget nem egyedül Szerbia viseli, sáros a nyugati világ is.

Radován Karadzsics egykor, és elfogása idején. © AP

Mint az lenni szokott, az élet gyakran überolja a fikciót. Richard Shepard Rókavadászat c. 2007-es thrillerében egy Richard Gere alakította oknyomozó riporter kezd a háborús bűnösként körözött volt szerb politikus felkutatásába. Ebben a mozifilmben Radovan Karadzsics a boszniai hegyvidék egyik falujában rejtőzik, fegyveres testőrök védelme alatt.

A valóság azonban még a forgatókönyvírók képzeletét is túlszárnyalta. A Boszniában végrehajtott tömeggyilkosságokért felelős egykori államfő ugyanis a szerb fővárosban vitt orvosi magánpraxist. Tömegközlekedéssel utazgatott, szakmai rendezvényen mondott beszédet, folyóiratcikkeket közölt, pszichiáterként is dolgozott. Úgy tűnik, csöppet sem rettegett attól, hogy a belgrádi kormány feladja a Nemzetközi Törvényszéknek. Valahai protektora, Milosevics lefogása után ő hét évig maradhatott háborítatlan nyugalomban. Eme abszurdum megértéséhez szükséges dióhéjban feltérképezni a balkáni reálpolitika útvesztőjét.

A körözött, toplistás náci gyilkosok közül egyik sem lett volna olyan arcátlan és elbizakodott, hogy Berlin szívében nyisson üzletet. Leghírhedtebb példányuk, a Karadzsicshoz hasonlóan orvosi diplomával rendelkező Josef Mengele Argentínában, majd Paraguayban bujkált. Kérdés, mire utal a srebrenicai vérengző pimaszsága: a realitásérzék elvesztésére vagy jogos önbizalomra?

Tény, hogy az anyaországi és boszniai szerb hatóságok – finoman mondva – nem szakadtak bele a Hágával való együttműködésbe. Az is valószínű, hogy nemzete bűnüldöző és belbiztonsági szolgálatainak bizonyos – akár vezető tisztségben lévő – emberei segíthettek neki a menekülésben. „Legendájának” felépítése profi hírszerzőnek is dicséretére válna. Szabotálhatták a körözési munkát, leadhatták neki a drótot, hogy üldözői a nyomában vannak.

Hogy a kormány csigalassúsággal adogatja ki a gyilkosokat, annak persze pragmatikus okai is lehettek. Úgy is mondhatnánk, Szerbia legjobb exportcikke a háborús bűnös, akivel demonstrálni lehet az ország unióérettségét. Vétek lenne gyorsan elpazarolni őket, s nem tartalékolni belőlük szűkös időkre. De hiba volna a dolgot pusztán a vezetőkre hárítani. A kormány passzivitásának (vagy cinkosságának) társadalmi okai is vannak.

1945-ben Németországban a szövetséges csapatok lényegében megsemmisítették a náci államgépezetet. A hitleri birodalom romjain stabil demokrácia épült, amely szembe mert nézni a totalitárius diktatúra bűneivel. Ráadásul a nemzetiszocialista állampártot törvényen kívül helyezték, vagyonát lefoglalták. Léteznek ugyan militáns neonácik, de törpe kisebbségben vannak. Szerbiában ilyesmi nem történt. Milosevics halott, de a pártja zavartalanul működik, most éppen kormányra került. S azon javakhoz sem nyúltak, amelyeket a vezérek bűntársai az etnikai tisztogatás, a háborús káosz időszakában jogtalanul harácsoltak össze.

A szerb politikai kultúrában nincsenek erős hagyományai a többpártrendszerű parlamentáris jogállamnak. Hiszen nyugati kultúrkör helyett a bizantinus despotizmus nyomta rá bélyegét történelmi fejlődésére, amelyet tovább súlyosbított az ötszáz éves török uralom. Az 1878-ban visszanyert függetlenség után zsinórban követték egymást az államcsínyek, belpolitikai gyilkosságok, összeesküvések. Már az I. világháború előtt gombamód szaporodtak a félkatonai szervezetek, merénylő-csoportok. Később sem sikerült teljesen elszakadni a nemzetállami sovinizmus, a kisebbségüldöző mentalitás, az etnikai vérbosszú hagyományától. Abban, hogy Jugoszlávia, mint államalakulat végül működésképtelennek bizonyult, a szerb nacionalizmusnak döntő szerepe volt.