Spionlista a mágneses delej rejtekében

Bizonytalan, milyen foganatja lesz a Kenedi János vezette „ügynökfeltáró” testület négyszázvalahány oldalas jelentésének. Viszont jól látható: a politikai és titkosszolgálati elit kivárásra játszik. Az illetékesek rájöhettek már, az összes dokumentumot úgysem lehet örök időkre zárolni. Zsinórban szivárognak ki az ügynökakták. Céljuk így mindössze kármentés és időhúzás lehet. Hogy minél később derüljön ki az igazság. Amikor a legtöbb érintett már halott vagy nyugdíjba vonult. Tény, szinte alig van valaki, aki nyílt kártyákkal játszik.

Állambiztonsági dossziék. © Müller Judit

A nehéz dilemmát két, szélső pólusként markánsan leírható álláspont uralja. Az első szerint ne bolygassuk a múltat. Főként azért, mivel hazánkban – szemben más posztkommunista országokkal – az állampárt teljesen békés, tárgyalásos adta át a hatalmat. Meg kell fizetni a vértelen rendszerváltás árát. Például úgy, hogy futni engedjük a kiszolgálóit. Nem lehet igazságtétel, sem pedig nyilvánosságra hozatal. Természetesen ez a nézőpont alapjaiban sántít. Hisz a diktatórikus hatalom gesztusait aligha lehet szívjóságnak, nagylelkűségnek, morális érdemnek tekinteni.

1988-89-ben a kommunista pártállam realista vezetői tudatában lehettek: országuk a gazdasági összeomlás szélére került, a szovjet birodalom pedig a végelgyengülés fázisába jutott. Mivel érthetően nem akartak társadalmi robbanást, újabb ’56-ot – s ami vele jár: népítéleteket, pártházak felgyújtását – alkudozniuk kellett. Ennek köszönhetően nem osztoztak a kivégzőosztag által szitává lőtt Ceausescu, a chilei száműzetésben meghalt Honecker, a politikai létből adminisztratív úton (ún. lusztrációs törvénnyel) kizárt cseh elvtársaik sorsában. De az, hogy a rendőrség által gyűrűbe zárt intelligens bűnöző – az erőviszonyokat felmérve – vérfürdő helyett kiengedi túszait, cserébe szabad elvonulást kap, nem jelenti, hogy minden meg van bocsátva.

A demokratikus erők rengeteg garanciát vállaltak, hogy az MSZMP, lincselő kommunistaüldözéstől tartva nehogy visszaszívja demokratizálási ígéreteit. De mindez nem azonos a jogszerű szimbolikus tetemrehívás és elszámoltatás tilalmával. Ráadásul korántsem igaz, hogy Kádár örökösei egyáltalán nem alkalmaztak rendőri kényszert. Már Grósz Károly volt a pártfőtitkár (és Gál Zoltán, későbbi demokratikus házelnök a belügyminiszter-helyettes), amikor a rohamrendőrség brutálisan szétverte az 1988. június 16-i és október 23.-i megemlékező demonstrációkat. Amúgy pedig: a Kerekasztal-tárgyalások során nem íródott olyan papír, hogy a politikai besúgóhálózat egérutat nyerhet. (De még ha született is volna ilyen alku: egy diktatúrában – a visszarendeződés miatti félelemből – tett ígéret aligha kötelezi a szabadon megválasztott politikát.)

Másik véglet szerint az összes iratot korlátlanul és azonnal tegyük hozzáférhetővé. Mondván, aki valaha az erőszakkal fenntartott önkényuralmi rendszert szolgálta, legyen tisztában azzal: a dolog nem kifizetődő. Hisz neve előbb-utóbb nyilvánosságra kerül, tudomást szereznek róla egykori áldozatai is. Eme – a cikkírónak kétségtelenül szimpatikus – törekvésnek azonban objektív gátjai vannak. Újságírónak eleve az a jó, ha minél több politikai dokumentum nyilvános, lévén azok kommentálásából él. Csakhogy látni kell, hogy ez korántsem pofonegyszerű. Ott könnyebb volt, ahol az állam – pl. az NDK – szimplán megszűnt (pontosabban beolvadt a nyugati nemzetrészbe), titkosszolgálati feladatait az NSZK szervei vették át. Az ügynökfronton viszonylag szintén transzparens Csehszlovákia utódállamaiban szintén az történt, hogy a régi ország a kettéválással felszámolódott. Új szolgálatok jöttek létre, emiatt valamivel nagyobb lehetett a fluktuáció.