A tábormentalitás öngólja, s a média égbekiáltó tudatlansága

Sokat ismételt, ám nem teljesen igaz tétel, hogy az ország kettészakadt. Ezúttal mégis a kettészakadásból származó olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amely adalék magyarázat Gyurcsány Ferenc hosszú regnálására. Kisebbségben, válságban, továbbra is talpon. Zsolt Péter, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársának írását olvashatják.

Ez mégiscsak olyan jelenség, amely nem hagyhatja nyugodni a politika iránt érdeklődőket. Olyan jelenség, melyre található egy válasz, s amely így fogalmazható meg: a demokráciát nem ismerő tábormentalitás nem csak a másik vezető gárdáját, de önmagát sem képes megtisztítani.
 
Néhány szó először magáról a „kettészakadt országról”. Nem igaz a tétel, mert a vándorszavazók aránya jelentős, vagyis bármikor, ha épp úgy adódik, döntő többségbe juthat a parlamentben egyik vagy másik oldal. Jóformán véletlen, hogy az utóbbi választásokon közel szerepelt egymáshoz a két nagy párt, mert a magyar sajátosság épp a kiszámíthatatlanság, és nem a kiegyensúlyozottság.

A nép politikai hűtlenségét a baloldal csak a választások közötti időszakban tapasztalta meg, de ez bármikor alakulhat másként is. A szekértábor-mentalitás nem az egész népességre, csupán az érdekek hálójába kerültekre, s közülük is elsősorban a magas kulturális és kapcsolati tőkével rendelkezőkre vonatkozik. Ezt előre kell bocsátani egy érdekek hálóját elemezni próbáló gondolatmenetben.

Az érdekháló rendkívül stabil, s ez az oka annak, ami miatt semminek sincs következménye. A legfontosabb a lojalitás, ezért aki lojális, majdnem mindent megtehet. Két kivételt láthatunk: Zuschlag Jánost és Medgyessy Pétert. Előbbinek se lett volna baja, ha a konzervatív táborban követi el faragatlan tréfáját, utóbbi története pedig nem megtisztulásként, hanem palotaforradalomként értelmezhető. A „lojalitás a legfontosabb” nem különbözik semmivel sem a „jó elvtársak” iránti igény korszakától, pusztán nem egy centrum van, hanem több. A lojalitás, mint elvárás abszolutizálása eltorzítja a demokráciát, kontraszelektív módon a gerincteleneket juttatja vezető pozícióba. (Ugyanis a modernitás erkölcsi vívmánya, hogy nem emberekhez, és intézményekhez, hanem szakmákhoz és hivatásokhoz szokás lojálisnak lenni.)

Konzervatív értelmiségi körökben egyértelmű, de balliberálisoknál is sokan, talán a többség gondolja úgy, hogy az őszödi beszéd után le kellett volna mondania a miniszterelnöknek. Hasonlóképp van bizonyos egyetértés arra vonatkozóan, hogy ha alapos a gyanú a korrupcióra egy önkormányzat bizonyos tagjainál, nekik is le kéne mondaniuk. A Fidesz érdekhálózatába tartozó önkormányzatokban pedig szintén nincs semmi – legyen az bármekkora helyi közfelháborodást kiváltó – ami megingatná a politikai lojalitás szempontját.

Nincsenek demokratikus hagyományaink, s épp a rendszerváltástól fogva kezdtek gyorsabb leépülésbe a szakmai normák, szakmai etikák. Hiányzik a távlati érdekfelismerés logikai művelete is. Önkormányzati korrupciógyanúnál például nem az ellenpártnak, hanem a saját pártnak az érdeke, hogy ne kelljen szembesülni egy esetleges kellemetlen jogi ítélettel. Az, hogy korrupt bűnözőket véd egy párt, nem felvállalható kockázat. Hazugságon rajtakapott újságírók pozícióban tartása a legtöbbet az újságnak árt. Gyurcsány Ferenc leválthatatlansága voltaképp az MSZP-nek a legkárosabb, nem a Fidesznek.

A hibát elkövető emberek lemondása, eltávolítása bizalomnövekedést eredményez a szakma és az intézmény iránt, a következmény nélküliség viszont demoralizálja és cinikussá teszi az egész társadalmat.

A hatalom morális megtisztulási képtelensége mindenkit megvisel. Baloldali szimpatizánsok azt mondják: „rendben van, hogy volt a köreitekben korrupció, de hogy ennek ellenére nem tudjátok megvédeni a pénzünket, az értékrendszerünkbe tartozó médiumainkat, a szimbólumainkat stb., hát megérdemlitek a bukást - de mi jön utána?” Van tehát egy kilátástalan haragérzet a baloldalon. Csalódottság és apátia, mely azonban nem párosul belátással, de még toleranciával sem. Ez valahogy abszurd, különösen, ha ebből a szempontból az Egyesült Államokat tartjuk referenciának.

Obama győzelme nem eredményez mérhetetlen szomorúságot a konzervatívok körében, sőt Obama győzelméből a vesztes oldal is az ország megbecsülésének növekedését várja, s persze eközben árgus szemekkel figyelik. A republikánusok Obama győzelmétől saját megtisztulásukat remélik. Ki remél ma Magyarországon a baloldal vereségéből baloldalt országfelemelkedést, és baloldali megújulást? Abban a hitben van mindkét oldal, hogy egy vereség csak katasztrófához vezethet.