Kinek akar muzsikálni Orbán Viktor?

Orbán Viktor minden bizonnyal pontosan tudja: a korábbi ösvény – a bankhitelekkel és adópréssel pénzelt, vállalkozónyomorító jóléti állam – zsákutca. Ugyanakkor nem akarja megnyirbálni a költségvetés lehetőségein túlterjeszkedő „szociális vívmányokat”. Egyszerre szeretne muzsikálni a polgári rétegeknek, a vállalkozóknak, az alkalmazottaknak és az állam által eltartottaknak. De hát pont ez az, ami lehetetlen.

© Stiller Ákos

Ha az ember néppárti frontemberként szónokol, elkerülhetetlenül önellentmondásba keveredik.   Nehezen lehetne ez másként. Egy kicsiny rétegpárt vezére homogén tábornak beszél. Szavazói többé-kevésbé ugyanazon társadalmi merítésből verbuválódnak. Össznépi képviseletet célzó tömegpárt azonban a legkülönfélébb szegmenseknek üzen. A „párt” szó eredetije részt jelent. A néppártok viszont jellemzően a széles „nagytársadalom” érdekét kívánják artikulálni. Minél nagyobb a bázisuk, annál inkább törvényszerű, hogy párhuzamosan képviselnek olyan csoportokat, melyek alapérdekei gyökeresen különbözőek. Mi több, ütik egymást. Ennek tipikus példája Orbán Viktor csúszással megrendezett évértékelése is.

Meglehetősen elcsépelt fordulattal indult Orbán országértékelő beszéde. A Fidesz-elnök kárhoztatja, miszerint a hatalom „kormányzás helyett az ellenzéket támadja, az ellenzékkel foglalkozik. Nem csoda, hogy ide jutottunk. Kellő tisztelettel csak azt tanácsolhatjuk a szocialista barátainknak, hogy ideje lenne, ne az ellenzékkel, hanem végre az ország gondjaival foglalkozzanak.” Mivel az ellenzék a kormányoldalt bírálja, a politikai harc természetének okán viszontválasz is érkezik. Ebben még nincs semmi. A mondat korrekten úgy hangozna: ”ne csak az ellenzékkel, hanem végre az ország gondjaival is foglalkozzanak”.

De ne ragadjunk le itt. Főként, mivel Orbán érdemben próbálja definiálni a válság lényegét. Mely az ő értelmezésében úgy fest, hogy „nem az áruk túltermelése okozta. Azt kell mondanom, hogy inkább a pénz túltermelése. Igen, a pénznek lehet túltermelése. Most nem arra gondolok, hogy túlságosan buzgók és szorgalmasak voltak a nyomdagépek, és a kelleténél több valutát nyomtak. Arról van szó, hogy a világ egy olyan pénzügyi rendszert épített fel, amely egyre több hitelt teremtett - valóságos fedezet nélkül. Ez valójában pénz, és így az egész világ pénzügyi rendszere egyre jobban elszakadt a valóságtól.” Orbánnak részben igaza van – de hozzá kell tenni: jó néhány termelőszektorban például az autóiparban, igenis a kínálat jóval felülmúlta  a keresletet. Az egyre növekvő raktárkészleteket a bank- és tőzsdepiac hazárdjátékosai boldogan megfinanszírozták - amíg lehetett.

Orbán úgy véli, „mint minden válságot, ezt is meg lehetett volna előzni. A válság azért szélesedett ki, mert az államok elengedték a bankok, a tőzsdék és pénzvilág kezeit, lemondtak a pénzteremtés ellenőrzéséről, a pénz pedig kibújt nemzetállami kerete közül, globális pénzpiaccá alakult, majd immáron állami ellenőrzés nélkül féktelen pénzteremtésbe kezdett.” Ezért a jövőben „nemzetállamok ellenőrzése alá kell vonni a nemzeti pénzpiacokat, és nemzetállamok feletti ellenőrzés alá kell vonni a nemzetközi pénzpiacokat.”

Természetesen a piac eddig sem volt teljesen önszabályzó. Törvények rendelkeztek működésének jogszerűségi határairól.   A nemzeti jogalkalmazás - uniós és világszervezeti ajánlások mentén – bank-és tőzsdefelügyeleti szerveket üzemeltet. Értelemszerű, hogy minden cégnek be kell(ene) tartani ama ország törvényeit, ahol bejegyezték (illetve azokét, melyekben pénzt forgat.)

Nyilvánvaló, hogy a világválság okozta kár „járulékos haszna”, hogy rávilágított a pénzügyi kontrollmechanizmusok gyenge láncszemeire, Achilles-sarkaira. Tehát a működő rendszerek felülvizsgálata indokolt. De hogy ezzel a globális válságok preventíven kezelhetőek lennének, naiv politikusi felvetés. A bank- és tőzsdeközi világpiacon tranzakciók milliárdjai zajlanak. Képtelenség megelőző jelleggel előre garantálni, hogy ne legyen soraikban kétes, fedezetlen, szabálykerülő üzletelés. Ez azt igényelné, hogy bizonyos „felettes szervek” valamennyit előzetesen átnézzék. Mindez olyan mértékben lassítaná az ügyintézést, hogy gyakorlatilag összeomlana a pénz- és részvénypiac. Itthoni mindennapokból vett hasonlatra lefordítva ez kb. annyit jelentene, mintha összes cégnek minden egyes utalást, kifizetést, szerződést előre láttamoztatni és jóváhagyatni kéne az APEH illetékeseivel.

Előzetes „pénzügyi cenzúrára” tehát nem, csupán utólagos elszámoltatásra van lehetőség. Ráadásul előbbire szükség sincs. Egyik későbbi mondatával indirektmód ezt Orbán is beismeri. Mondván: „nem a bankrendszer, nem rejtélyes piaci törvényszerűségek, nem személytelen piaci erők okozták a válságot, hanem konkrét bankárok, konkrét brókerek, hitelezők, pénzügyi tanácsadók, hitelminősítők, nekik falazó politikusok és szakértők - és persze a hitelt felvevők, akik fedezet nélkül felvették és el is költötték a nekik adott pénzt.”

A diagnózis jó, csak némi pontosításra szorul. Először is, ha a válság nem „a” piac bűne, hanem bizonyos konkrét szereplők felelőssége, akkor talán rajtuk, és nem is a szabadpiacon kéne állami túlhatalommal elverni a port. Másodszor: téves a „bűnösök” rangsora, ha azon a hitelfelvételt túlzásba vivő magánszemélyek, cégek és államok csak szerény utolsóként vannak jelen. Ugyanis reálisan ők állnak a vétkességi dobogó csúcsán. Ha jóléti kiadásokra a széles néptömegek és politikusaik nem költenek erejükön felül, akkor nincs túlkínálati hitelbuborék (és túltermelés) – ergo válság sem. Eme krízisnek állami eszközökkel nem, csakis össztársadalmi felelősséggel, rövidtávú pénzszórás helyett távlati gondolkodással lehetett volna elébe vágni.