Babarczy Eszter: rossz lóra tettem Gyurcsánnyal

Azok az értelmiségiek, akik Gyurcsány Ferenc reformterveit 2006-ban támogatták – mint jómagam is -, az elmúlt egy évben kerültek közel ahhoz az állapothoz, amely az országot évek óta jellemzi; a tehetetlen, tanácstalan, depressziós bénultsághoz. Van, aki a végsőkig kitart, mint az általam egyébként tisztelt Debreczeni József vagy a Demos fiatal szerzői. Mások hallgatnak. Ismét mások próbálnak valamit kezdeni azzal a ténnyel, hogy tévedtek.

Én úgy gondolom, tévedtem. Nem ártalmatlan tévedés volt, nem is menthető: a politika lényegét értettem félre, értelmiségi illúzióktól hajtva. Most, hogy Debreczeni Orbán Viktor „vezéri” ambícióival ijesztgetve tartaná még a lelket az egykori reformista baloldali táborban, míg a másik oldal a kommunista titkosszolgálatok által hatalomra segített Gyurcsány-Apró klán végleges és hazafias leleplezését ígéri (persze a választások után), ez a tévedés szembetűnőbb, mint valaha. Amikor ekkora marhaságok hangoznak el, tudható, hogy utóvédharcok zajlanak. A vita valójában eldőlt. A reformista illúzió úgy bukott meg, hogy még a politikai napirendre, a viták színvonalára sem tudott hatást gyakorolni.

Most már ideje volna inkább a bukás okáról beszélni. Nem próbálok itt mélyreható elemzést adni, mert ahhoz nincs elég információm, inkább azt mondanám el, miben tévedtem én magam, és mit tanultam meg az elmúlt három évben. 2006-ban az értelmiség egy része és a gazdasági újságírók mind evidenciának tekintették, hogy az ország államháztartási szerkezetével baj van. Kevesen dolgoznak, még kevesebben fizetnek adót. Az ügynökvádak által beszorított Medgyessy-kormány olyan béremeléseket hajtott végre a közszférában, amelyekre szükség volt ugyan – elfogadhatatlan színvonalon fizetjük a tanárainkat és az orvosainkat -, de az ország költségvetése csak úgy bírta volna el ezt a terhet, ha a felduzzasztott közszférában minőségi szelekciót indít el.

GyurcsányFerenc és Hiller István, 2005 február. © Fazekas István

A tehetséges, motivált közalkalmazottakat meg-tartja, míg a kevésbé tehetséges és kevésbé motivált embereket fokozatosan elbocsátja. A Medgyessy-kormány ezen túl még 13. havi nyugdíjjal és gázártámogatással is kedveskedett a szavazóknak, a Gyurcsány-kormány pedig, egy számomra már akkor is nehezen felfogható gesztussal, csökkentette az állam fő bevételi forrását, az áfát.

2006 tavaszán nem volt olyan komolyan vehető elemző, aki ne tudta volna, hogy valamit tenni kell. Ezt a szilárd meggyőződést osztotta Gyurcsány Ferenc is. Az alapvető illúzió pedig ebből keletkezett. Én magam is azt hittem, hogy ha egy kormányfőben megvan végre az akarat, ellentétben korábbi kormányfőkkel, akkor ezt előbb-utóbb követni fogják a tettek, és végül az eredmények is. Ez volt a politika lényegének, legalábbis a magyar politikai realitások lényegének teljes félreértése. Gyurcsány elmarasztalható abban, hogy nem voltak átgondolt tervei, de a kudarc fő okát én nem ebben látom. A kudarc fő okát abban látom, hogy a szakértők, elemzők és a (nem a Fidesznek elkötelezett) szakírók, valamint a kormányfő konszenzusa arra nézve, hogy valamit tenni kell, valójában semmire nem elegendő. Ezt nem tudta sem a kormányfő, sem a szakértők, elemzők, stb. elitje, akik lelkesen és saját igazságuk öntudatos birtokában bíztatták a kormányt alakító Gyurcsányt, hogy hajrá, most aztán tényleg csináljunk valamit.

A probléma abban állt, hogy a „csináljunk valamit” programja súlyos félreértés. És a „csináljunk valamit” programja ma is tovább él, noha már kevesen várják Gyurcsánytól a megvalósítását. Az a „mi”, amely a reformista agenda mögött állt – a tájékozottak elitje – az alapvető kérdésben, hogy tudniillik mit gondolnak a kormányzottak, tökéletesen tájékozatlan. Elég csak megnézni a Progresszív Intézet által létrehozott politikai térkép válaszadóit. Az egyszerű kétdimenziós térben balra lent található az ország reprezentatív mintája, jobbra fent pedig az interneten válaszolók zöme – vagyis az iskolázott, internethasználó, politikai kérdések iránt élénken érdeklődő elit. Gyurcsány – ahogy én látom – maga is abban a tévedésben volt, hogy ha egyszer a pártját megfogta, a „balra lent” országgal már nem kell törődnie. A „jobbra fent” országnak politizált. A Fidesz ilyen hibát sosem követett el – ők mindig a „balra lent” ország mentális felkészültségéhez igazították az üzeneteiket, jól tudván, hogy a „jobbra fent” országnak nagy a hangja ugyan, és nagy a gazdasági ereje, de szavazatban csak pár tízezer embert jelent.

Sok vitát folytattam a barátaimmal arról, meg kell-e nyerni egy reformista politikához a választókat, vagy legalább egy részüket. Számomra megdöbbentő és érthetetlen (most is), milyen sokan gondolták, hogy nem szükséges, majd a népszavazás után, hogy nem lehetséges. Én a baloldali reformok alapvető kudarcát tulajdonítom annak, hogy az orvostársadalom, a pedagógusok, a legálisan foglalkoztató vállalkozók, a most egyetemre járó fiatalok, akik alapvetően a nyertesei lennének egy (megfelelően megtervezett és kivitelezett) államháztartási reformnak, szembefordultak a Gyurcsány-féle programmal. Gyurcsány nem az őszödi beszéddel bukott meg, hanem az eü-törvénnyel, akkor bukott meg, amikor minden egyes orvos elkezdte mondani a betegeinek, mennyire sajnálja, de ez a népnyúzó kormány... A népnyúzó kormány pedig elképesztő arroganciával igazolta vissza a besorolást. Az elit arroganciájával, amely jobban tudja, vagy egyszerűen csak tudja, ellentétben azokkal, akik nem tudják. Amely feljogosítva érzi magát, hogy felelősségvállalásról szónokoljon, miközben nagyon csekély elképzelése van a szavazók mindennapjairól, amelyekben a felelősséget vállalni vagy elhárítani lehet.

A kérdés nem az volt – most már így látom –, hogy meg kell-e, vagy hogy elvben meg lehet-e nyerni egy államháztartási reformnak azokat a csoportokat, amelyek egyébként – még most is – nyilvánvalóan profitálnának belőle. A kérdés az volt, hogy az MSZP a maga érdekcsoportjaival, a maga társadalmi szövetével, eléri-e ezeket a csoportokat, el akarja-e érni ezeket a csoportokat, és egyáltalán, politikailag megéri-e e csoportok felé indulni, amikor a hagyományos szavazói bázist éppenséggel a jóléti szolgáltatásokból profitáló nyugdíjasok adják.