Schmidt Mária: Közgazdász guruk önhittsége

A fasizmus és a kommunizmus dicstelen korszakai után kiment a divatból az „ideologizálás”, ám a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték, a szellemi produktumok, az ideák, eszmék, kulturális értékek is relativizálódtak. A poltika és a gazdaság összeomlása logikus következménye ennek a folyamatnak. A közgazdászok magabiztosan ugyan, de a sötétben tapogatóznak.

Feltűnő és nemcsak Magyarországra jellemző, hogy a már évek óta mindannyiunk által észlelt válságjelek elemzésére első körben mindenekelőtt a közgazdászok vállalkoztak. Azok a közgazdászok, akik évtizedek óta, nálunk 1968-tól, abban a hitben ringatták magukat, és sikeresen elhitették másokkal is, hogy a közgazdaságtan egzakt tudomány, ami sokkal közelebb áll a természettudományokhoz, mint a „lila ködöket kergető” társadalomtudományokhoz. Észre sem vették, hogy legjelesebbjeik, természettudós kollegáikhoz hasonlóan, mindig hangsúlyozták: tudományterületük határai bizonytalanok, megállapításaik pedig csak visszavonásukig érvényesek.

A kevésbé széles látókörű szakértők többsége egy olyan, néhány tucat angol kifejezésből táplálkozó szakzsargont alakított ki, amelyet ha kellő számú adattal, számsorral és grafikonnal turbósított, képes volt a szakszerűség, a tudományosság, sőt a tévedhetetlenség látszatát kelteni. Ezzel a spéci nyelvvel magyarázták egyre újabb elméleteiket, például a pénzpiacok önszabályozó képességének tökéletes működéséről, vagy a privatizáció mindenhatóságáról, az állam visszavonulásának, illetve visszaszorításának szükségességéről, stb. amelyekkel egyet nem érteni, amelyekkel szemben fenntartásokat megfogalmazni, ékes bizonyítéka volt a kétkedők felkészületlenségének, vagyis tudatlanságának.

Pökhendi magabiztossággal tálalták fel a világnak innovatív pénzügyi termékeiket, bonyolultnál bonyolultabb befektetési formáikat, amelyek közül nem egynek száz oldalt meghaladó mellékletekben definiálták a részleteit, és amelyeket senki nem érthetett igazán, de amelyekért nem lelkesedni, azonnal „a klubból” való kitaszítást vonta maga után. Mindemellett azt a látszatot keltették, hogy a gazdasági folyamatok olyan egzakt faktoroktól függnek, amelyeket minden további nélkül tervezni lehet. Különös ellenmondás ez. Miközben a szocialista tervgazdaságok 1990-re látványosan összeomlottak, a közgazdászok jelentős része továbbra is a tervezhetőség mindenhatóságára esküszik.

Akik eddig kiválónak minősítették azokat a hitelintézeteket, bankokat, befektetési formákat, amelyek kártyavárként dőltek össze 2008 őszén, ugyan úgy osztályoznak tovább, mintha mi sem történt volna. Akik a 2008-as terveket készítették, akik további hitelvállalásra ösztönöztek milliókat, akik a különböző, mára lufinak bizonyult befektetési formák megbízhatóságára esküdöztek, most azt magyarázzák, miért volt előre látható a pénzpiaci összeomlás, és közben a 2009-es év tervszámainak újabb és újabb módosításain dolgoznak. Úgy tesznek, mintha nem lettek volna részesei annak a hatalmas piramisjátéknak, amelyet évek óta, egyre nagyobb kockázattal, az egyre nagyobb haszon érdekében játszottak és játszattak velünk.

Ugyanazok az elemzők, ugyanazok a közgazdász guruk, akik tegnapig a nyakló nélküli privatizáció egyedüli üdvös voltáról papoltak nekünk, akik a neofiták nevetséges túlbuzgalmával tettek nap mint nap hitet a kisebb, illetve még kisebb állam üdvtana mellett, ma ugyanolyan hévvel, és természetesen kritikát, kétkedést nem tűrőn követelik az állami beavatkozást, a bankok, biztosítótársaságok államosítását. A recept mindenhol hasonló. Állami segítség a pénzintézeteknek, a bajba jutott iparágaknak. Mindezt arra az illúzióra alapozva teszik, hogy ahogy eddig is, úgy a jövőben is kézben tarthatják a folyamatokat. És mi, akik ehhez az ördögi játszmához a pénzt adjuk, megrettenve és a végletekig elbizonytalanodva, továbbra is elfogadjuk magyarázataikat, és elhisszük nekik, hogy tudják, merre van előre.