Schmidt Mária: Közgazdász guruk önhittsége

A fasizmus és a kommunizmus dicstelen korszakai után kiment a divatból az „ideologizálás”, ám a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték, a szellemi produktumok, az ideák, eszmék, kulturális értékek is relativizálódtak. A poltika és a gazdaság összeomlása logikus következménye ennek a folyamatnak. A közgazdászok magabiztosan ugyan, de a sötétben tapogatóznak.

„Csak semmi ideológia! Gyakorlati megközelítésekre van szükség!” fejezte be előadását az egyik legtekintélyesebb szakértő, Lámfalussy Sándor, az euró atyja, amikor összefoglalta a kibontakozó válsággal kapcsolatos teendőket. (Bankárképző, 20008. november 25.) Előzőleg azt ecsetelte, hogy az elmúlt évtizedekben úgy a monetáris, mint a pénzügy illetve gazdaságpolitika területén nagyon sok rossz intézkedésre került sor, mert túl sok intézményre róttak túlméretezett feladatokat, túl sok vezetőt hoztak folyamatosan döntési kényszerbe, akiknek ezért nem volt lehetőségük a közép- illetve hosszú távú hatások mérlegelésére. Szerinte szigorúbb ellenőrzésre, és pontosabb szabályozásra van szükség.

Szerintem pedig több ideológiára. Több gondolkodásra. Szélesebb látókörre. És ami a legfontosabb: sokkal több szerénységre. Egyértelműen látható ugyanis, hogy lefagyott a rendszer, mégpedig világszerte. Ilyenkor pedig software frissítésre van szükség. Először meg kell értenünk, mi, és miért történik velünk, és csak ha már értjük a mélyben zajló folyamatokat, akkor szabad a megoldásokon gondolkodnunk. Vagyis: először fel kell állítanunk a diagnózist, és csak aztán következhet a szükséges terápia meghatározása.

Most akkor, mekkora államra van szükség? Mi lesz az állami beavatkozások következménye? Ha az állam beszáll az adófizetők pénzével egyes bankok, iparágak finanszírozásába, milyen döntési kompetenciákat kap, és azokkal hogyan él? És főleg meddig? Amíg a cégek, bankok újra talpra állnak? Vagy hosszú távon? Miért gondolják, gondoljuk, hogy az eddig kárhoztatott állam most hirtelen jobb tulajdonos lesz, mint a magántulajdonosok voltak? Kié lesz a haszon és milyen arányban? Kik képviselik az államot a különböző vállalatoknál? Ki ellenőrzi őket? Hogy működnek majd a vegyes tulajdonú cégek? Kiknek lesznek újra privatizálva? Pénzügyi befektetőknek? Külföldi vállalatoknak? Stratégiai befektetőknek? Mi lesz a szerepe a piacnak az állami illetve magántulajdonon alapuló vegyes gazdaságokban?

Mindezekkel a problémákkal a kizárólag piacgazdasági múlttal rendelkező országok csak most szembesülnek. Mi azonban már kellő tapasztalatot gyűjtöttünk úgy a magántulajdon államosítása, mint az állami tulajdon privatizálása terén. Ezért a tudásért többször is súlyos árat fizettünk. Próbáljuk most okosan felhasználni ezeket. Ne tűrjük el tehát, hogy a saját gazdaságukat szakadékba kormányzó Mr. Brown, vagy Mr. Sárközy, illetve a többi eurokrata szabjon a számunkra irányt. Ők talán többet tudnak a tulajdonváltásról nálunk? Ők talán jobban gazdálkodtak nálunk? Az ő jólétük, szociális ellátórendszerük talán nem rendült meg? És ami a legfontosabb: ők értik mi zajlik körülöttünk? Az általuk szorgalmazott intézkedések vajon kifelé vezetnek e bennünket a válságból, vagy inkább tovább mélyítik azt?

Az elméleti megközelítéstől, vagyis az „ideologizálástól” való idegenkedés oka, hogy az elmúlt évszázad a nagy, átfogó ideológiák kora volt. A kommunizmus belátható időn belül megvalósíthatónak ígérte a tökéletes, osztálynélküli társadalmat, és ennek érdekében minden eszközt, egész társadalmi osztályok, embermilliók kiirtását is megengedhetőnek tartotta. A fajtisztaság mítoszától vezérelt nácik pedig úgy gondolták, joguk van egész népeket megsemmisíteni azért, hogy az általuk arra egyedül méltónak ítélt árja faj zavartalanul uralkodhasson. Ezek a kizárólagosságra törekvő, agresszív világmagyarázatok végsőkig lebutított formában próbáltak az élet nagy kérdéseire, a társadalom mozgásaira reagálni. Valójában valláspótlékok voltak, és a hagyományos egyházakhoz hasonló érzelmi elkötelezettségeken alapuló identitásokat kínáltak. Híveik ugyanakkor földi istenekért, vagy más szóval, vezérekért rajongtak, istenítették őket.

E kísérletek kudarca után általánossá vált a kiábrándultság: divatba jött a pragmatizmus, a cinizmus és általánossá vált a nihilizmus.

Csak azért, mert a fajelméletre illetve osztályelméletre alapozott világmagyarázatok csúfosan leszerepeltek, még nem mondhatunk le arról, hogy gondolkodjunk. Tudnunk kell, hogy a válságok és az összeomlások ugyanolyan természetes velejárói a történelemnek, mint a haladás és a gyarapodás időszakai. Meg kell tehát értenünk, hogy miért kerültünk ilyen súlyos helyzetbe.

A gazdaság és a politika hitelvesztése, az iránta táplált bizalom elszivárgása, annak a több mint száz éve, kisebb-nagyobb intenzitással folytatott gyakorlatnak a következménye, amely az utolsó évtizedekben hihetetlen intenzitással ásott alá minden szellemi és erkölcsi tekintélyt, és helyettesítette be azt a pénzzel, a gazdagsággal, újabban a sikerességgel, a „sztárrá” válással. Ezzel párhuzamosan egyre jobban lenézték a szellemi erőfeszítést, teljesítményt. Megsemmisült az egyházak, az intézmények, a közszereplők, a szellem, a gazdaság, a politika és a közélet szereplőinek a tekintélye, és nem maradtak intaktak az általánosan elfogadottnak számító értékek és mértékek sem. Ennek nyomán uralkodóvá vált a bizalmatlanság, minden megkérdőjeleződött, bizonytalanná, végső soron pedig működésképtelenné vált.

Nem maradt, mert nem maradhatott következmények nélkül, hogy a huszadik században a modern ember úgy gondolta, jogában áll az államot, az erkölcsi és a családi viszonyokat, a tulajdont, és minden mást, egyre újabb és újabb elvek, ötletek mentén átalakítania. A kereszténység és az istenhit is az útjában állt. Nem értették meg, mennyivel fontosabb megőrizni és működőképessé tenni azt, ami jó és értékes, mint álmokat szőni a tökéletes megvalósíthatóságáról. Álmaikért milliók életét áldozták fel. Személyes ambícióik kielégítése céljából semmibe vették kulturális örökségünket, évezredes értékrendünket. Most pedig, amikor nagy a baj és szinte teljes a tanácstalanság, hasztalan keresünk támaszt.

A kultúra értékvesztése tehát az ok, az eddigi politika és a gazdaság összeomlása pedig a következmény.