Csizmadia Ervin: Lesz-e Gyurcsány Ferencnek pártja?

A hét vége nagy miniszterelnök-jelölési kálváriája mellett eltörpült egy másik, nem kevésbé jövőbe mutató kérdés végiggondolása: mi lesz a nagy hirtelenjében mindkét pozíciójáról lemondott és lemondatott miniszterelnök-pártelnök további sorsa?

Mintha sokan a pillanat tört része alatt leírták volna Gyurcsányt, olyanok is, akik az elmúlt hónapokban mást sem tettek, mint hogy bizonygatni próbálták a hatalomhoz való mániákus ragaszkodását. Egyesek persze vélhetik úgy, hogy Gyurcsány immáron a „múlt embere”, ám hogy ez mennyire nincs így, arra éppen a hívei által indított blog-bejegyzések utalnak, amelyek új párt megalapítására kérik fel a (most még) kormányfőt. Természetesen nem tudhatjuk, mi lesz Gyurcsány Ferenc politikai jövője, az azonban majdnem bizonyosra vehető, hogy terveiben központi szerepet kap majd a pártpolitika, nagy valószínűséggel nem egy új pártban, hanem a régi pártjában.

Egy annyira elszánt pártmegújítótól, mint amilyen ő volt a 90-es évek végén, - amikor írásait még közgazdászként jegyezte – ez még talán a mai hányattatások idején is elvárható. Ő azért lett Medgyessy Péter spindoktora, mert a baloldal versenyképessé tételének ambíciója fűtötte, ami abból a felismerésből táplálkozott, hogy a jobboldal komoly versenyelőnyhöz jutott, s ezt a baloldal csak nagyon aprólékos munkával tudja (ha egyáltalán) behozni. Ez a diagnózis akkor egyáltalán nem volt helytelen, s Gyurcsányt a nagypolitika csúcsára röpítette, hogy nem csak a baloldalról, de a fő ellenfélről, a Fideszről is képes volt racionális fogalmakban beszélni.

Ráadásul mindehhez jól jött a kívülállása, az, hogy nem involválódott a régi állampárti hierarchiába. Az, hogy nem járta végig a párthierarchia grádicsait, képessé tette őt a konglomerátumpárton való felülemelkedésre, és egy autonóm irányítás centrum létrehozatalára az egymással permanens békétlenségben élő belső erőcsoportok fölött. Gyurcsány 1999 és 2009 között – Ha ezt nagyrészt háttérbe is szorította a kormányfői szélmalomharc - valójában a párt belső megújításáért küzdött, de ez a pártmegújítási kísérlet nem hozott eredményt. Nem véletlen, hogy az MSZP március 21-i kongresszusán a miniszterelnöki pozícióról való lemondás bejelentésén túl a párt gyenge megújuló- és innovációs képességének ostorozása volt a fő mondanivaló.

Csizmadia Ervin © Szakács Barbara

A kormányfői bukást tehát a pártelnöki bukás alapozta meg, az, hogy Gyurcsány Ferenc a saját pártpolitikai arénájában szenvedett pusztító vereséget. De vajon miért nem sikerült átalakítania a pártot s miért nem tudott létrehozni egy tényleges hátországot képező modern(ebb) szociáldemokrata jellegű tömörülést? Ez olyannyira kardinális kérdés, hogy inden más kérdést megelőz. Hiszen Gyurcsány Ferenc bukásának magyarázata nem az ellenzék ármánykodásában, sőt nem is pusztán a rossz kormányzati teljesítményben (ami már maga is következmény) nyeri el magyarázatát, hanem a pártpolitikai hátország krónikus hiányában.

Az MSZP ma is ugyanaz a belülről szabdalt, bár kifelé azért valamilyen egységet mutatni akaró párt, mint a 90-es évek nagy részében. Ám ez csak látszategység, amely ideig-óráig képes még feltartóztatni a Fidesz hengerét, de egyetlen összetartó ereje a makrogazdasági menedzser-szerep (még ha ezt rosszul is csinálja). Már Medgyessy is érezte, hogy a 90-es évek végén megújuló Fidesszel szemben a baloldal nagy átalakulására lesz szükség, ám ő még csak addig jutott, hogy elkezdte a jobboldal kulcsfogalmainak (mint például polgár, nemzet, haza, vallás stb.) baloldali honosítását. Gyurcsány (kezdetben, mint Medgyessy tanácsadója) folytatta ezt a fogalmi transzplantációt, s az ő nevéhez kötődik az MSZP, mint polgári baloldali párt szlogenje. Csakhogy az elemző számára, úgy gondolom, joggal vetődik fel a kérdés: mi köze is 2004 óta a polgári baloldalnak ama másik, a régi baloldalhoz? Gyurcsány Ferenc személyén kívül volt-e, van-e bármiféle kötőszövet a két irányzat között? Gyaníthatóan alig.

Ki kell mondani: Gyurcsány miniszterelnökként túlságosan is szétmorzsolódott a kormányzás taposómalmában, és a legkevésbé sem volt képes pártja meggyőzésére a polgári baloldal politikájának sikerre vitelében. Ezáltal viszont éppen az veszett el, ami a példaképként tisztelt Tony Blair-nél megvolt: ideológia és pártszervezet egysége. Az MSZP vezetője – és esetleg egy-két híve – magáévá tette ugyan a blairi „harmadik út” gondolatát, a zöm azonban megmaradt a régi vágású baloldalinak, akinek halvány segédfogalma nincs a polgári baloldaliságról. S a párt szintjén ez a legkomolyabb deficit: az MSZP állampárt maradt.