Vagyondézsma az ingatlanadó?

Jóllehet a világon szinte mindenütt kivetnek ingatlanadót, a magyar fejlődés sajátosságai miatt nálunk inkább vagyondézsmát látnak benne, amely továbbra is el fogja kerülni az ügyeskedőket.

Az éppen most érvényben lévő, és a jövő héten a Parlament elé kerülő törvényjavaslat – egyebek között – nyitva hagyja azt a kérdést, hogy az ingatlanok értékét lakottan állapítják-e meg, vagy pedig függetlenül attól, hogy hányan élnek benne s vannak oda bejelentve. Emlékezzünk csak: amikor a rendszerváltás után eladták a benne lakóknak a fővárosi bérlakásállomány jelentős részét, akkor a lakott értéket számolták, így lehetett megvenni részletre hét-nyolcszázezer forintért az ingatlant. Teljes képtelenség, hogy az egykor állami tulajdonban lévő lakásokat úgy értékeljék fel, mintha forgalomképesek és lakatlanok lennének, s ennek alapján szabjanak ki adót. Ez még olyan enyhített formában sem képzelhető el, ahogy ebben a MSZP tárgyaló küldöttsége Bajnai Gordon miniszterelnökkel megállapodott, azaz úgy, hogy csak a 30 millió feletti ingatlanok és regisztrált vagyontárgyak adóznának, sávosan. A törvényjavaslat szerint 50 millióig 0,2 százalék lenne az adó, efölött pedig 0,5 százalék.

Szakértők úgy vélik, a felső tízezer majd kitrükközi, hogy ne kelljen adót fizetnie, például úgy, hogy céget alapít, illetve a meglévő cégeibe apportálja a társasházzá alakított ingatlant. (Erre számos példát láttunk az elmúlt években, a politika legfelsőbb köreiből is.) Talán csak a felső középosztályt – ha van ilyen – sújtaná az ingatlanadó, amelyet nyugodtan nevezhetünk vagyondézsmának, melynek – jelenlegi formájában – gazdasági haszna minimális, politikai kára viszont annál nagyobb lesz azok számára, akik bevezetik.

Érdemes felhívni a figyelmet, milyen lehangoló tapasztalatokat szerzett a magyar társadalom a vagyondézsmáról, amellyel a 20. század folyamán többször is kísérleteztek. Vagyonváltságot kívánt bevezetni 1918 novembere és 1919 márciusa között a Károlyi-kormány, pénzügyminisztere, Szende Pál több tervezetet is kidolgozott. De már ezekben az elképzelésekben is kiemelt hangsúlyt kapott a radikális társadalomátalakítás vágya és a jóvátétel igénye: mindenekelőtt a a háborús konjunktúrán meggazdagodott milliomosokat és a földbirtokosokat akarták vele büntetni.

Jól illusztrálja ezt a törekvést az 1918 végén kiadott brosúra, mely „Földet a népnek, pénzt az országnak” címmel jelent meg, Révai Mór tollából. Ebben olvashatjuk: „Az államnak sok millió hold földet kell az új birtokelosztás útján apró birtokrészekre felosztva, új tulajdonosaik birtokába juttatni és sok milliárd koronát kell e közvetítő tevékenysége révén a saját javára behajtania. Ezekkel a milliárdokkal kell leapasztani a hadikölcsön adósságát és természetesen fokozatosan az azok kamatoztatására szükséges adóösszegeket. Azokkal a földbirtokosokkal szemben, akik birtokuk tetemes részét átadták a vagyonelosztás céljaira, természetesen elesik a további, úgynevezett egyszeri vagyonleadás, a vagyondézsma kötelezettsége, mert hiszen az ő vagyonuk révén jut az állam a hadikölcsön apasztásának tetemes összegeihez. Az osztó igazság elvénél fogva azonban természetes dolog, hogy ez a vagyondézsma, amely nélkül rendkívüli terheinktől megszabadulni aligha fogunk, azokat a birtokosokat, kikre nem jutott a sor a birtokelosztási műveletnél, éppúgy fogja terhelni, mint a többi nembirtokos osztályokat, akiknek vagyondézsma alá eső vagyonuk van.”