Azok a piszkos végkielégítési ügyek – mi lesz még az ősszel?

Az MSZP borítékolható választási vereségével kormánypolitikusok, kinevezett káderek ezreinek kell zsíros állásaikról lemondaniuk. Azok, akik biztosra vehetik, nem lesznek nyerő helyen a listákon, keresik az egérutat. Politikai és kapcsolati tőkéjüket a magánszektorban próbálják hasznosítani. Utánuk jön a sleppjük is. A bukófélben lévő politikusok által protezsált, kitartott, szakmai beosztásba rakott mamelukok próbálják az újrakezdéshez szükséges tőkét előteremteni. Ami lehet egy busás végkielégítés, trükkösen elnyert uniós vagy hazai pályázat, bennfentes tippekkel fialtatott részvénypakett, ingatlanportfólió.

Ha röviden foglaljuk össze a Budapest tömegközlekedését irányító cég végkielégítési skandalumának lényegét, az alábbiakat mondhatjuk. Amennyiben a horribilis kifizetések nem fordított, hanem egyenes arányban lennének a szolgáltatás nívójával, valószínűleg kevesebb embert zavarnának. A röpködő tíz- és százmilliók dolgában persze nehéz a munkajogi tényállást a közemberi igazságérzettel összeegyeztetni. A jogi, morális, politikai és emberi részigazságok többnyire nem fedik le egymást.

Ráadásul a törvényi helyzet is relatív. A kedvezményezett lelépő hallgat, vagy úgy gondolja: neki ez jár. Ezzel párhuzamosan a városkormányzó többség, a vállalati menedzsment ködösít, magyarázkodik, illetve az alibit biztosító lázas vizsgálódás fázisában ügyködik. Ugyanakkor az ellenzék vádol, mutyit sejdít. Nagy a kavargás, reménytelen meglátni a zavaros pocsolyavízben forgolódó belpolitikai szereplők között elvesző valóságot. De azért a végkielégítési hullám pontosan mutatja a bányászbéka szintjelzője felé zuhanó kormányhatalom szimptómáit. Vegyük sorra, mik is azok. 

Először is: látszólag a tizenöt évvel korábbi szituáció ismétlődik. Utoljára az Antall József örökébe lépő Boross Péter kormányának „anyapártja” volt ilyen népszerűtlen. Az MDF vezető nagypártból ingatag középpárttá degradálódott a ’94-es választásokon. Nagyon sanszos, hogy ugyanez lesz az osztályrészük a szociknak is. Viszont a hasonlóság ezzel ki is fújt. Ugyanis az akkor Für Lajos és Lezsák Sándor vezette Fórum (és „borzalmas tagsága”) a küldetéstudatosok görcsös, agresszív frusztráltságával kapaszkodott a hatalomba.

© sxc.hu

Állampárti időkre hajazó tisztogatást csináltak a médiában (Egyenleg-ügy, 129 elbocsátottal járó rádiós autodafé stb.) A párt (és a neki szolgáló vérjobbos kurzusújságírók) iszonyú negatív kampányba fogtak Horn Gyula ellen. Kijátszották a pufajkakártyát, vizionáltak a Köztársaság tér alatti pincebörtönökről. Úgy csináltak, mintha ezzel feltartóztatható lenne a „varsói gyors”, ahogy a ’90-es években a térségben mindenütt előretörő posztkommunista baloldalt nevezték.

Fentiekkel szemben most? A kormányzópártra a pragmatikus, higgadt rezignáltság jellemző. Harminc-negyven, az MSZP-n belül jól fekvő (így a Parlamentbe az országos és megyei listák elejéről tíz-tizenöt százalékos eredménynél is újra bejutó) központi arcot, valamint néhány tucat polgármestert, helyi önkormányzati funkcionáriust leszámítva senkit nem érdekel, mi lesz 2010 nyara után párttal-kormánnyal. Mégpedig azért, mert pontosan tudják, mi jön. Világnagy zakó. A mezei tagság letargikus. Eggyel fölötte, a helyi alsó-és középvezetők, a közkatonákból álló frakciónyáj pedig realista. Nem sejti, tudja: néhány hónap múlva az összes kormánypolitikus (és politikai alapon kinevezett cég- és intézményvezető, alapítványi fejes) pakolhat. 

Az utóbbi három választás kétesélyes volt, a mostaninál előre megvan a tuti befutó. Ráadásul nem pusztán arról van szó, hogy a rendszer két pólusa helyet cserél. Hanem arról, hogy az egyik vonzereje döbbenetesen gyengül. Így az MSZP támogatottságának süllyedésével paralel csökken majd a párt jövő ciklusban esedékes költségvetési támogatása. Miáltal valószínű, hogy nemcsak a képviselői helyeiknek minimum 65-70 százalékát vesztik el. De hasonló arányú leépítés várható a pártalkalmazottak között is.

Hasonló a szituáció, mint 1989-90-ben. A KISZ-és MSZMP-káderekből hirtelen lett vállalkozók sokszor be sem léptek a ’89 őszén alakult Szocialista Pártba. Nem akarták kompromittálni magukat az egyeduralkodóból kispárttá váló szervezettel. Ám a diktatúra idején szerzett összeköttetéseiket gátlástalanul kamatoztatták. Nem zavartatták magukat attól sem, hogy a „spontán privatizáció”, az ellenőrizhetetlen vagyonosodás, vagyonátadás botrányáradatával pont egykori karrierotthonuk utódpártját hozzák még reménytelenebb helyzetbe. Most ugyanez lesz.