Csizmadia Ervin: Érvek egy új alkotmány mellett

Az idén 60 éves a sztálinista típusú 1949-es alkotmány, amely kimondta: minden hatalom a dolgozó népé (hála a nagy Szovjetunió fegyveres erejének). Erre épült az 1989-ben elfogadott demokratikus alkotmány is, amelyet ideiglenesnek szántak, korlátozott feladata az volt, hogy „Magyarországot békésen átsegítse a demokráciába.” Ideje lenne megszövegezni egy olyan új alkotmányt, amelyben bízhatnak az emberek, amely orientál, amely kereteket ad a közös gondolkozásnak – véli Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

Ahhoz képest, hogy a húsz évvel ezelőtti alkotmányozás a fenti ellentmondásos közegben és eredményekkel jött létre, meghökkentő, hogy a mai olvasatok túlnyomó többsége nem lát komolyabb kivetnivalót a létező Alkotmányban, sőt azokat, akik az új alkotmány szükségességét felvetik, igyekeznek marginalizálni. Komoly érvet azonban nem hallottam az új Alkotmánnyal szemben. Az ellenérzések jórészt aktuálpolitikaiak, amelyek a mai status quót akarják szentesíteni. Magam három érvet említenék az új Alkotmány mellett:

1. Az 1990-es évek közepén a politikai osztályon belül is evidens volt az, amit ma lehetetlennek vagy inkább szükségtelennek tartanak – ezt elfelejtik azok, akik az alkotmányozás ellen vannak. Elfelejtik, hogy 1994-1996 között számos alkotmányozási kísérlet történt, s bár való igaz, hogy ezek kudarcot vallottak, ez nem ok arra, hogy a téma végérvényesen lekerüljön a napirendről, s Magyarország ismételten az ideiglenesség véglegességének országa legyen.
2. A már említett preambulum egyenesen előírja (ha kötelezővé nem is teszi) a majdani alkotmányozást Az alkotmányozás ellenzői erről elfeledkeznek. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mikorra írja elő (jótékony homályban hagyja), de úgy tenni, mint ha ez a passzus nem lenne ott az elején, súlyos vakság. Arról tanúskodik, hogy azok, akiknek ez dolga lenne, nem igazán ismerik fel az alkotmányban, alkotmányozásban rejlő kohézív energiákat.
3. Az alkotmányozási moratórium következtében az elvek tisztázatlanok maradnak, ez okozza a legnagyobb kárt. Nyilvánvaló, hogy az 1989-es helyzetben az Alkotmányt nem lehetett egy következetesen liberális vagy parlamentáris alapra helyezni. Miközben a rendszerváltó Alkotmány túlhangsúlyozta a demokratikus elemet, a liberális és a parlamentáris elemet nem vette figyelembe súlyuknak megfelelően. Talán leginkább a köztársasági elnök pozíciójának, feladatkörének kijelölésében érhető tetten ez a bizonytalanság, amiből rengeteg gyakorlati kár származott az elmúlt két évtizedben. Gondoljunk csak arra, hogy elvették a parlament-felosztási jogot a köztársasági elnököktől, ami pedig a legtöbb nyugati parlamentáris rendszerben elnöki jogosítvány.

Márpedig ha egy alkotmánynak nem tisztázottak az elvei, azt megsínyli az egész politikai közösség. Egy ilyen helyzetre pedig nem az a válasz, hogy mindez „nincs napirenden”, „nem ez most a legfontosabb kérdés” és „különben is: az Alkotmány, úgy jó, ahogy van”. Az ilyen vélekedés egy lényeges tapasztalattól fosztja meg az embereket, attól, amiről szintén Barack Obama ír: „Az alkotmány kerete kijelöli azt a módot, ahogyan a jövőnkről vitatkozunk, és arra szolgál, hogy párbeszédre ösztönözzön, egy megfontolt, tanácskozó demokrácia megalkotására, amelyben minden állampolgár a külvilággal szembesítve próbálhatja ki az ötleteit”.

Adjon normákat a változó életre

S talán itt a lényeg. Az alkotmányos gondolkodás serkentése elválaszthatatlan a jövőről való közös gondolkodástól, attól, hogy az életünk berendezéséhez közünk van. Amennyiben viszont az alkotmányt valamiféle „szent tehénnek”, amolyan politikai „munkaköri leírásnak”,  nem pedig az eleven és változó életre normákat adó szabálygyűjteménynek fogjuk fel, akkor nem tudjuk megnyitni az elvekről szóló vitát. Ennek következményei beláthatatlanok. Tudniillik folyton visszanyom bennünket a pragmatikus (makrogazdasági) kérdések elfogadásának vagy elutasításának terepére. Egy ilyen vita teljesen újradefiniálhatná például a nép vagy a közvetlen részvétel fogalmát is. A mai, rossz alkotmány ebben a tekintetben zavarosan deklarálja a nép demokráciabeli státusát. Egyáltalán nem véletlen, hogy sokan a hatályos Alkotmányból igyekeznek levezetni az „utcai politizálást”, sőt az intézmények elleni szórványos lázadást is. A fejlett világ jócskán előbbre tart, ott ugyanis – a tanácskozó típusú demokrácia kapcsán – arra keresik a választ, hogy a tömegek „lázadásával” szemben hogyan lehet a tömegek - szakértelmen alapuló - „bölcsességére” apellálni, és azt intézményesen a demokrácia fejlesztésére fordítani.

Minderről a magyar közönség vajmi keveset tud, s ez nem kis mértékben annak köszönhető, hogy az alkotmányról egyáltalán nem volt lehetősége vitába szállni. egyszerre kellene tehát az alkotmányos gondolkodás elveiről vitát folytatnunk, és ugyanakkor belátnunk, hogy egy új, következetesen parlamentáris alkotmány segítségével talán jobban élhetnénk az életünket, mint a mostani „vulgárdemokratikus” alapszöveggel.

Csizmadia Ervin