A melegfelvonulásokról - Stadler János vitája Papp L. Tamással

Stadler János vitába száll Papp László Tamás korábbi, Melegek és homofóbok: békésen mindenki felvonulhat című cikkének állításaival, mert szerinte saját szándékaikkal ellentétesek a melegfelvonulások: a közvélemény megnyerése helyett inkább visszatetszést szülnek, és a meleg közösség számos tagja sem ért egyet velük. Papp László Tamás válaszában megismétli: tiltási indítványoknak nincs helyűk, de a melegparádék jellegéről indulhatna belső vita.

Legutóbbi cikkével Papp László Tamás is beszállt a homoszexualitás társadalmi elfogadottságának szélesítéséért folyó küzdelembe, „békés egymás mellett élést” javasolva a két „tábor” számára. Szokásához híven először széles ecsetkezeléssel felvázol egy olyan freskót, amelynek már alapformáival és színeivel is sokaknak lenne vitája (mert például a nemzeti és a szexuális önazonosság cserélhetőségének összehasonlításával eddig még nemigen próbálkoztak), majd eléggé lekezelő hangnemben intézi el sokak meggyőződését és véleményét, azokét, akik nem akarják tolerálni a melegek exhibicionista menetét.

Vitatkoznivalóm nem is ezzel a módszerrel lenne elsősorban, hanem azzal a liberálisnak címkézett ideológiával, amelyre hivatkozva, az „erőszakmentes önkifejezés” zászlaját lobogtatva, tesz hidegre társadalmi konvenciókat. Jóllehet eddig még nem merengtem el azon, hogy a dohánytermesztők bálja ugyanolyan rendezvény-e, mint a melegek demonstrációja (amelyet egyébként fokozott rendőri készültséggel kell lebonyolítani, természetesen közpénzből), azt azonban már tapasztalhattuk, hogy mind a prűdebb elemeket, mind pedig az Andrássy úton lakókat feldúlja már maga a felvonulás is. Ennek kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy a political correctness szerint maradt-e még hely a legtöbb civilizáció által fontosnak tartott érzelmi megnyilvánulás, a felháborodás számára.  Avagy egy szinte parttalanná tágított tolerancia nevében most már a Hess-emlékmenetre is védő szárnyakat kell kiterjeszteni, mivel az is csak „erőszakmentes önkifejezés”. Közben egy pillanatra sem kétlem, hogy szerzőnk minden porcikája tiltakozik a nácizmus legcsekélyebb megnyilvánulása ellen.

Melegfelvonulás 2009. © Stiller Ákos

Különben a vádaskodó szivárványos propagandaszövegekkel ellentétben Magyarországon a homoszexuális hajlamúak ma már gyakorlatilag semmiféle káros megkülönböztetésnek nincsenek kitéve. Nem igaz, hogy anyagilag hátrányos helyzetűek, sőt, luxus- és presztízsfogyasztásban ők számítanak a legigényesebb rétegnek. Általában soha nem jön elő, ki meleg és ki nem. Átlagosan kulturált környezetben, konkrét ismerősökre, rokonokra vonatkozólag ma már kifejezetten rossznéven vesznek minden gonoszkodó megjegyzést, és a megítélésben ez a perdöntő. Ha valakiről akár csak indirekt jelekből sejtik a hovatartozását, azt szinte minden esetben megértéssel, egyértelmű toleranciával kezelik (lásd pl. Antal Imrét). Na persze csak ha az illető nem csinál belőle kultuszt, és nem viseli feltűnő módon ezt az emberileg valószínűleg örökké rendhagyónak maradó nemi vonzódását (l. pl. a Halál Velencében c. Thomas Mann elbeszélést). Tehát ha a közvélemény a megvetést már túlzásnak tartja, a dicsekvést még nem érzi helyénvalónak, akkor kb. ehhez a két sarokponthoz kellene igazodniuk a higgadtabban gondolkodó melegeknek. Mintha a parttalan laissez-faire hozzáállás inkább a provokáló hajlam erősítésének irányában hatna. Amivel a tapintatosabbak és empatikusabbak bizonyára nem értenek egyet - őket miért nem halljuk soha?

Az efféle büszkeséget hirdető programok soha nem tapintatosak - a heteroszexuális erotikát harsogók sem -, mert nem ébresztenek megértést. Sőt, a sokak számára visszataszító önmutogatás inkább alkalmas elutasítás, mint együttérzés felkeltésére. De véleményem szerint a fő baj elsősorban a provokálás. Meg az a kirekesztő, stigmatizáló vélemény-sulykolás, hogy ha valaki a homoszexualitást fizikailag visszataszítónak érzi (amiről pedig az illető épp úgy nem tehet, mint a homoszexuális a saját irányultságáról), akkor az rögtön nem csak homofób (jóllehet nem is gyűlölködő), hanem kisebbségellenes, kirekesztő, sőt, szélsőjobbos. Ilyen esetekben óhatatlanul is az a náci-kommunista fazonú vádaskodás jut az (öregebb) ember eszébe, hogy aki nem visszhangozza lelkesen a kiadott szlogent, az ellenségnek tekintendő, és úgy is kell vele bánni.

Én magam azt tartom helyesnek, hogy csak a közvetlen gyűlöletet ébresztő véleménynyilvánításokkal szemben szabad rendőrileg is fellépni, ám ilyen közterületet is igénybe vevő, hangsúlyozottan provokatív demonstrációk előnyeit és hátrányait már szélesebb skálán kellene mérlegelni. Mert ha a demokrácia egyik alapkövetelménye a mások meggyőződésének tiszteletben tartása, akkor talán illő lenne azon is elgondolkodni (és, amíg az elfogadottság nem javul, bizony belekalkulálni), hogy ha ilyen sokan ilyen vehemensen tiltakoznak a „melegségnek” a többség számára ízléstelennek érzett kirakatba állítása ellen, akkor annak felvonulással megvalósított erőszakos hangsúlyozását bizony nem tanácsos engedélyezni. Már csak azért sem, mert a homoszexualitás elfogadása szempontjából az eltérő nemi jelleget időnként irritáló módon túlhangsúlyozó vonulások a szándékolttal pont ellentétes reakciókat mozgósítanak. Rögtön leszögezném, hogy a hasonló eszközökkel élő heteroszexuális rendezvények sem tetszenek nagyon sokaknak (magamat is oda sorolom), ám a reklámtúlhabzás és az üzleti érdekek lehengerlő dominanciája miatt azokkal reménytelen szembeszállni.

És még egy fontos szempont. Korunkban a média általában oly mértékben teszi köznapi, eltűrt hírré a régen határozott erkölcsi elítélést maguk után vonó, sokszor visszataszító pletykákat, felháborító eseményeket, ahogyan az régebben elképzelhetetlen volt. Komoly fórumok foglalkoznak azzal, hogy a kékfényes hírek, a vad erőszakkal operáló "szórakoztatás", egyáltalán: a balhé állandó jelenléte milyen erkölcsi károkat képes okozni az új generációknak (remélem, ezt PLT sem tartja dicséretes előrelépésnek). Mert ha mondjuk régebben két csapat harcát mutatták be (ami hangsúlyozottan a "jók" és a "rosszak" összecsapása volt, és mindig a jók győztek), akkor manapság egyre inkább csak a „kékeknek” a „pirosak” elleni harcáról van szó - vagy fordítva. Az eszközökben pedig egyik sem válogat finnyásan. Ezáltal a fiatalokra olyan példák zúdulnak, hogy tökmindegy, melyik csapatban vagy, egy a lényeg, hogy vegyél részt valami menő dologban. És: ha valamit akarsz, akkor azt hirdesd, kommunikáld a lehető legmagabiztosabban, a legnagyobb hangerővel, akár megbotránkoztatás árán is (sőt, az még előnyös is, mert akkor jobban odafigyelnek), és akkor te leszel a nyerő. Mert csak az számít, aki nyerő. A melegfelvonulások provokáló agresszivitása ugyanezt az erőszakos stratégiát alkalmazza. Akkor miért kellene ezeket támogatni?

Stadler János