Babarczy: Nahát, hogy az őszödi beszédet én írtam volna?

Két napja – gondolom, megemlékezve az őszödi beszéd harmadik évfordulójáról – egy kedves levelező biztosított felőle, hogy neki tetszett a beszéd, és persze tudja, megbízható forrásból, hogy én írtam. Ha én írom Gyurcsány beszédeit, azok sokkal jobb beszédek lennének, és ha megfogadja tanácsaimat, akkor nem csinál annyi otromba baromságot – mondanám szívesen. A politikacsinálókat nem közírók, még csak nem is tanácsadók, hanem strukturális kényszerek mozgatják. Például: hol a szavazó? Hol a pénz? Mivel lehet a politikai ellenfelet befeketíteni? Hogyan lehet a hátországot kézben tartani?

A Pesten terjedő mendemondát kacagva elmeséltem egy barátomnak, aki csodálkozva nézett rám; azt hitte volna, hogy egy ilyen közkeletű nézet nem érhet engem meglepetésként. „Miért, nem te írtad? Én azt hallottam, hogy a kiszivárogtatást meg a többit is te szervezted meg.” Tudják mit? Az őszödi beszédet bevállalnám. Az volt az egyetlen őszinte beszéd az elmúlt tizenöt évben, és történetesen egyet is értek minden szavával. Csak azzal nem, hogy nem a nyilvánosság előtt hangzott el, ami persze rögvest véget vetett volna GYF kormányzati karrierjének, de hát a kényelmetlen igazság kimondásáért a magamfajta kibic bármikor feláldoz egy miniszterelnököt.

Azon viszont el kellett tűnődnöm, mi a csudát gondolhat a magyar nép a magyar politika folyásáról, ha ennyire mellé tud trafálni. Joe Klein, akit (a Clintont pellengérre állító de egyben fel is magasztaló) Primary Colors című keserű kulcsregénye óta őszinte áhítattal olvasok, egy friss könyvében (magyarul is megjelent Az elveszett politika címen) szenvedélyesen kikel magából a semmitmondások és agyonpíározott, hibátlanul tévékész politikai szereplők világával szemben. Követeli, mit követeli, jóformán imádkozik érte, hogy időnként jöjjön egy politikus, aki azt mondja, amit gondol, függetlenül a tanácsadóitól és a tanácsadók közvéleménykutatásaitól.

Joe Klein egy édes pofa, és vele is mindenben egyetértek. Jóformán. Csak abban téved, hogy mi működik a politikában. Egy őszinte és a kényelmetlen igazságokkal kampányoló elnök, illetve miniszterelnök-jelölt például nem működik. Ha működne, McCain nyerte volna az amerikai választásokat, nem Obama, és Gyurcsány nem döntötte volna az országot a kormányozhatatlanság káoszába, amikor még történetesen őszintén kimondott kényelmetlen igazságokat – 2006 nyarán. Persze ha betiltanánk a tévédemokráciát és a soundbite politikát, akkor akár lehetne is esélye az őszinteségnek és a bátorságnak, néha-néha, de ezt inkább egy másik cikkre hagyom.

Gyurcsány Ferenc-montázs © http://rozsamisi.blogter.hu/

Nem, Gyurcsány nem abba bukott bele, hogy én írtam a beszédeit, és nem is abba, hogy más írta a beszédeit – Gyurcsány abba bukott bele, hogy magányos hősként akart bevonulni a történelembe, és lelkesen mondta, amit éppen az adott pillanatban jónak látott, mindenféle hosszú távú tervezés, átgondolt stratégia és konzultáció nélkül. Vagyis nem volt profi. Persze mi – akik aztán nagyot csalódtunk – az első pillanatban pont ezt szerettük benne. A nem profiságot. A másfajtaságot. A lehetőséget a tiszta beszédre. A közíró és az értelmiségi hülyesége, vágya arra, hogy végre valaki legyen bátor és mondjon igazat: ez a 2006-os Gyurcsány híveinek esszenciája.

Egy indexes fórumozó szögezte nekem néhány éve a kérdést, amin azóta is gondolkodom. Hasznos hülye vagyok-e, vagy gazember? Nem értek egyet a világ ilyetén felosztásával, mert meggyőződésem, hogy a hasznos hülye és a gazember között sok és lényegesen vonzóbb árnyalat létezik, tán még a közírói karban is. De valamit telibe talált a szembeállítással. Hasznos hülye az – tapasztalatom szerint –, aki egy lépés hátránnyal indul. A hasznos hülyék tíz perc késéssel reagálnak: akkor, amikor a számukra elfogadhatatlan már megtörtént. A gazemberek (és a kormányzati hülyék) ezzel szemben elintézik, hogy az elfogadhatatlan dolgok megtörténjenek. Ez az információs hátrány a hasznos hülyét arra készteti, hogy konstruktív kritikájával igyekezzék betenni a következő elfogadhatatlan dolognak. De mivel fogalma sincs, mi lesz a következő elfogadhatatlan dolog, azt sosem sikerül megakadályoznia. Ha esetleg értesül a következő elfogadhatatlan dologról előre, még akár a véleményét is kikérik, annál rosszabb. Akkor nem tíz perc késéssel, hanem legalább harminc perc késéssel reagál, mert némi időt vesz igénybe, míg erőt vesz döbbent csalódásán.