Babarczy: Nahát, hogy az őszödi beszédet én írtam volna?

Két napja – gondolom, megemlékezve az őszödi beszéd harmadik évfordulójáról – egy kedves levelező biztosított felőle, hogy neki tetszett a beszéd, és persze tudja, megbízható forrásból, hogy én írtam. Ha én írom Gyurcsány beszédeit, azok sokkal jobb beszédek lennének, és ha megfogadja tanácsaimat, akkor nem csinál annyi otromba baromságot – mondanám szívesen. A politikacsinálókat nem közírók, még csak nem is tanácsadók, hanem strukturális kényszerek mozgatják. Például: hol a szavazó? Hol a pénz? Mivel lehet a politikai ellenfelet befeketíteni? Hogyan lehet a hátországot kézben tartani?

Joe Klein. A rossz tanácsadókat hibáztatja © AP

Kétféle kommentátori filozófia létezik. Az egyik szerint közel kell lenni a politikacsinálókhoz, mert akkor a tíz perces késés némileg lerövidíthető. A másik szerint távol kell maradni tőle, különben nem látjuk a fától az erdőt és személyesen belebonyolódunk az informátori hálózatunkba, úgyhogy tíz perc helyett legalább húsz percet késünk.

Olyan kommentátorról még nem hallottam, aki közírói tevékenységével (vagy amellett) érdemben befolyásolta volna a politikai döntéseket: ilyesmi legfeljebb még vagy már nem létező pártok esetében fordulhat elő, amelyek még vagy már nem veszítenek semmit egy merész gondolattal, viszont még vagy már nem jut eszükbe egyetlen merész gondolat sem. Ez egyébként rendben is van. Aki politikát akar alakítani, menjen politikusnak vagy civil aktivistának, esetleg kampánytanácsadónak vagy lobbistának. A közíró ember persze ezt a bölcsességet időnként elfelejti, és azt képzeli, hogy számít a véleménye. Belőlük lesznek a hasznos hülyék.

Joe Klein, az én hasznos-hülye-hősöm, felpanaszolja, hogy a kortárs politikában minden spin, minden csak látszat, minden médiahekk és szavazóbolondítás. És a politikai tanácsadókat vádolja, akik nem engedik érvényesülni a politikusok valódi személyiségét. Az én tapasztalatom merőben eltérő. A politikai tanácsadók élvezettel tanácsolnak, és még pénzt is keresnek vele (nem, nem voltam soha politikai tanácsadó), a politikusok pedig jól döntenek vagy rosszul döntenek, jól reagálnak vagy rosszul reagálnak – az értékmérő mindig a szavazatszám. Még egy teljesen látomásos politikus sem képes megfelelő szavazógépezetek nélkül átvinni az akaratát, nemhogy egy politikai konzulens. A politika megértése ezeknek a strukturális kényszereknek a megértésével kezdődik.

Az összeesküvés-elméletek persze érdekesebbek. Ki akar szarozni a társadalmi valóság szerkezetével, ha pletykálhat arról, ki áll ki mögött, kinek ki írja a beszédeit és kinek van szilikonmelle vagy zabigyereke. (Az érdeklődők lelohasztását is kockáztatva el kell mondanom, hogy nem állok senki mögött, mögöttem se áll senki, teljesen politikamentes a szexuális életem, nincs zabigyerekem, sőt szilikonmellem sincs, bár ezt a lehetőséget már komolyan fontolóra vettem, hogy valami érdekes mégis legyen bennem.)

A szavazók többségét sosem érdekelték a politikai programok, amelyeket tapintatosan el is titkolnak előlük. A szavazók többségét a személyiségek érdeklik. A személyiség nyer meg, és aztán veszít el, egy választást. Stílusok és arcok között lehet választani. Ha a stílusok és az arcok már unalmasak és hitelüket vesztették (mint ma Magyarországon), akkor néhány összeesküvés-elmélettel és pikánsabb személyiséggel még fel lehet dobni a dolgot. Igazán megtisztelő, kedves olvasók, hogy besorolódtam a pikáns személyiségek közé, pedig még szilikonmellem sincs. De sajnos, csak hasznos hülye vagyok.

Babarczy Eszter