Csizmadia Ervin: Dönteniük kell a vergődő rendszerváltóknak

A Fidesz és az MSZP különböző okokból ugyan, de nincs döntési helyzetben. A Fidesznek nem kell döntenie, hiszen népszerű, az MSZP pedig nem tud úgy dönteni, hogy ezáltal bármi is megváltozzon a párton belül. A két vergődő kis párt, az MDF és az SZDSZ ellenben éppen most van olyan döntési helyzetben, mint 1994 óta soha. Még az is elképzelhető, hogy embereik az MSZP listáján indulnak– mutat rá Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

Az őszi parlamenti szezon kezdetén a pártpolitikának egyetlen komolyabb kérdése megválaszolatlan csak: megállítható-e az 1990-ben létrehozott többpártrendszer eróziója, avagy elkerülhetetlen, hogy az 1989-90-es rendszerváltás nagy pártjai végleg elbukjanak, s a parlamentből való kiesésükkel egy új, eddig még nem volt (alig több mint) kétpártrendszer jöjjön létre. Habár az Európai parlamenti választások nagyon különbözőképp érintették az MDF-et és SZDSZ-t, a soron következő parlamenti választáson az EP-be képviselőt delegálni tudó MDF sem lehet biztos a dolgában, nem is beszélve az SZDSZ-ről, amely az elmúlt hónapokban csak még tovább osztódott, s mára egészen vigasztalan képet mutat.

Csizmadia Ervin © Szakács Barbara

Ezeknek a kispártoknak a mostani helyzetét és vergődését, épp úgy döntések eredményezték ugyanis, mint azt, hogy a Fidesz 1994 után parlamenti küszöbpártból a 2000-es évekre nagy néppárttá vált. A Fidesz 1994-et követően (ismerjük el, a maga szempontjából profi módon és hatékonyan) megcélzott egy „méretbeli” növekedést, s attól kezdve mindent ennek a fő célnak rendelt alá. Amíg a Fidesz (1988 és 1994 között) kis párt volt, könnyedén vállalhatta magára a „belgaság” szerepét „flamandok” és „vallonok” között egyensúlyozva. Lehetett polgárpukkasztó és szubkulturális párt, odamondogathatott Antall Józsefnek a parlamentben (s ráadásul ettől a népszerűsége csak nőtt), ám ezekben az években a Fidesz valójában nem is volt még párt. Úgy látszik kellett neki az 1994-es választások irtózatos pofonja (egy évvel az után, hogy a választások toronymagas esélyesének számított), amelynek hatására kigyógyulhatott a korai évek amatőrizmusából.

A Fidesz 1994-ben döntött: egy csapásra felülvizsgálta addigi „zsákutcás” politikáját, s a polgárpukkasztás helyébe egy vaskemény szervezeti életet állított, néhány év alatt beletörve ebbe a korábbi hierarchiamentességben „edződött” pártkádereket. Pusztán ezzel az egy döntéssel, s az ennek szellemében létrejövő új szervezetrendszerrel máris versenyelőnybe kerültek, mert olyasmit kezdtek csinálni, amit ellenfeleik nem tudtak vagy mertek felvállalni: központosították a pártpolitikát, a szervezetrendszerben rejlő energiákat állították az átalakítás szolgálatába. Nem kell szeretni, csak tárgyszerűen elemezni a Fideszt, hogy mindezt észrevegyük.

Mint ahogy ugyancsak tárgyszerűen látnunk kell, hogy a 90-es évek közepén a mostanság létükért küzdő két kispártnak is voltak döntései. Az SZDSZ például 1994-ben bevitte a koalícióba a maga 18%-nyi mandátumát. Erre látszólag nem kényszerítette semmi (a parlamenti aritmetika bizonyosan nem), tehát nyugodtan maradhatott volna ellenzékben is. Ám a párt egész múltjától, politika-felfogásától nem állt távol egy másik párt „lelkiismeretének”, vagy „a reformok következetes prófétájának” szerepe. Nem gondolom, hogy ez a döntés ne lett volna védhető, mint ahogy azt sem, hogy ne lett volna felsorolható a döntés ellenében számos ellenérv.

Csupán arra utalok, hogy ahogyan a Fidesz, úgy az SZDSZ is ekkor került egy máig ívelő „döntési pályára”. Ám míg a Fidesz döntését visszaigazolta az idő (mármint a népszerűség növekedés), addig az SZDSZ döntése lenullázta a pártot, s nem véletlenül. Az SZDSZ döntése ugyanis nem rajzolta ki a párt jövőképét, ha magába is foglalta az „ország jövőjéért érzett felelősséget”. Természetesen az ország jövője alapvető, de egy párt mégsem engedheti meg azt a luxust, hogy magával, mint párttal szemben ne legyenek elvárásai. Márpedig az SZDSZ a reformokat választotta és nem a pártépítést. Nem tudjuk, összekapcsolható lett volna-e ez a kettő. Csak azt látjuk, hogy az SZDSZ ennek az egyszeri döntésnek az árát éppen 2009-ben fizette meg, talán véglegesen.

Az MDF ugyancsak döntött 1994 után, csak nem eléggé markánsan. Nem túlságosan jó szívvel, nagy választási vereségétől sújtva, önmaga lelkiismeretét is nyugtatgatva fokozatosan átengedte az akkor még liberálisnak tűnő Fidesznek a jobboldal újraszervezését. Nehéz volt azonban elviselnie – generációs és más okokból fakadóan –, hogy a Fidesznek sikerült az, ami neki nem: a néppárti terjeszkedés. 1998-ban az MDF beállt ugyan a Fidesz mögé, de az együttműködés már akkor is kényszerű volt, 2002 után pedig megszűnt. Ellentétben az SZDSZ-szel, amely – mint láttuk – mindmáig egyszeri döntésének a foglya, az MDF 2002 után hozott egy másik, és ezúttal már markánsabb döntést: nyitott a másik (a baloldali) irányba is. A döntést elvben nem érheti bírálat, hiszen Magyarországon 1990 óta nincs „szabad vegyértékű” párt, s ez a „mérleg nyelve párt” miért is ne lehetett volna az MDF. Csakhogy ez a második döntés – miközben népszerűvé tette az MDF-et baloldali körökben – ellenszenvet váltott ki a jobboldalon. Az a különös helyzet állt elő, hogy miközben az MDF a magyar konzervativizmus egyetlen autentikus képviselőjének tekinti magát, a „konzervatív” Fidesz néppárti közönsége az MDF-et a baloldalhoz sorolja.