szerző:
hvg.hu

A bezárandó szárnyvonalak nagy része valóban gazdaságtalan – és felesleges. De megszűnésük nem jelent tömegközlekedési reformot, csupán kényszerű takarékosságot. A rutinszerű, obligát sztrájkok sem igazán szüntetik meg a ciklikusan változó tőkeinjekciók és tőkekivonások által gerjesztett ágazati bizonytalanságot. A MÁV-nál is arra van szükség, mint szinte valamennyi közintézmény és közüzem esetén: a vízfej lecsapolására. De sajnos, az érdekképviseleti és tulajdonosi oldal is önérdekű rövidlátásban szenved e téren.

Van-e bármi értelme jelenleg a vasutassztrájknak azon kívül, hogy növeli a Volán-cégek jegybevételét? Attól függ, honnan nézzük. Mindeddig (és jelenleg is) a leállások valamilyen - a vasutas társadalomban népszerűtlen - javaslat (leépítés, vonalbezárás, a bérjuttatások felülvizsgálata, privatizációs döntés) megtorpedózását célozták. Ha azt nézzük, hogy a MÁV-nál az elmúlt húsz évben jelentős, sokkterápia-szerű tömeges elbocsátás, illetve kedvezmény megvonás nem történt, akár sikeresnek is gondolható a törekvés. Ám ebben nemcsak a sztrájkok, illetve a sztrájkkal való fenyegetések játszottak szerepet, hanem főként az, hogy idáig egyetlen kabinet sem készített komoly (és átütő) programot a vasút gazdaság-és közlekedéspolitikai reformjára.

A vasutas-bérek időnkénti megnyirbálására, a MÁV-finanszírozás csökkentésére jellemzően a nagy jóléti osztogatásokat ciklikusan követő restriktív időszakokban került sor. Eme törekvések nem jelentettek intézményes, ágazati trend-és struktúraváltást, azaz korántsem azt célozták, hogy a vasút jobban (olcsóbban, gazdaságosabban, racionálisabban, professzionálisan, utazóbarát módon) üzemeljen. Hanem pusztán annyit, hogy pár tízmilliárdot spóroljon a büdzsé.

A Keleti pályaudvar sztrájk idején
© Stiller Ákos

Kísértetiesen hasonlít ez a történet más gigantikus szolgáltató-vagy ellátórendszerek (felsőoktatás, egészségügy, közigazgatás) helyzetére. A költségvetés (és a világgazdaság) relatív pénz-és hitelbőségének időszakaiban száz-és ezermilliárdokat fordítanak a regnáló kormányok működésre, bérköltségekre. A pénzt mechanikusan, számszakilag odaadják, nem gondoskodva róla, hogy az esetleges fizetés-vagy normatíva-emelés a szolgáltatás minőségében is ugrásszerű javulást hozzon. Utána pedig, mikor jön a válság, a hitelkrach, a kiosztott pénzt ugyanilyen gépiesen, fűnyíróelv alapján próbálják visszavenni, újra beszedni. Nagyrészt ez a szellemiség diktál vasútfronton is.

Nem csoda hogy,  a síneken döcögő,  fapados tömegközlekedés, a posztkádári dinoszaurus, sem a viszonylagos pénztöbblet, sem a fiskális spórolás idején nem lett jobb. Kétségtelenül igaz, hogy olyan szárnyvonalak fenntartásának, ahol több a masiniszta, mint az utas, semmi értelme. Ahol a helyváltoztatás kisbusszal is megoldható, valóban pazarlás ürességtől kongó vonatszerelvényeket pályára küldeni. Csakhogy a mellékvonalak felszámolásával nyerhető néhány milliárd (legjobb esetben pár tízmilliárd) csepp a tengerben. 

Egyrészt fura (másfelől azonban logikus), hogy a MÁV   menedzsmentje   szinte kizárólag a periférián lévő, alacsony érdekérvényesítő-képességű falusi vasutasok leépítésére koncentrál. Holott nyilván a nagyvárosi állomásfőnökségek, regionális vasútközpontok és a központi vezérigazgatóság háza táján lehetne igazán jelentőset spórolni. A honi bürokrácia túlburjánzását ismerve, a MÁV forgalomirányítási-állományvezénylési, csúcsvezetési szintjén – főleg a kiszolgáló adminisztráció tekintetében – bőven akadhatnak egymást lefedő feladatok, hatáskörök. Persze mindez csak akkor derülne ki, úgy tisztázódhatna, ha független ellenőrzés átvilágítaná a teljes vasúttársaságot, a nagyközönség számára értelmezhető végeredménnyel. Hogy a cégvezetés (és a kormány) mindig ódzkodott egy komoly MÁV-leépítéstől, annak oka a sztrájkfóbia aligha lehet.

Új pályára kellene állítani. 
© Horváth Szabolcs
Papíron félelmetes lehetőség, hogy nagyobb érdek-sérelmeknél nem a vasutasok negyede-ötöde, hanem kétharmada-háromnegyede teszi le a munkát. Valójában azonban komoly érvek szólnak amellett, hogy reformot a MÁV-nál is egyszerre, nem pedig kis adagokban, elszórva lehet véghezvinni. Józan paraszti ésszel is belátható: ha például a terepen dolgozó vasutasok számának lefaragása mellett radikálisan csökkentenék a vezetői (és adminisztratív) létszámot, tehát felülről kezdenék a takarékosságot, kisebb lenne a beosztottak felháborodása. Amellett a vasút olyan speciális üzem, hogy gyakorlatilag tökmindegy, a dolgozók húsz vagy nyolcvan százaléka tagadja meg a munka felvételét. Mert akár a kisebbségük is lebéníthatja a teljes szolgáltatást. Ha már konfliktust vállal fel a kormányzat, úgy érdemes volna hosszú távon gondolkodnia. Apró-cseprő nyesegetés helyett lényegileg hozzányúlni az ágazathoz. De erre nemigen van esély. Valamennyi fél rövidtávú, taktikai csőlátásban szenved. 

A szakszervezeti elit a munkabeszüntetéseket letudandó, kipipálandó rutinfeladatnak tartja. Melynek eleget téve, erősítheti felszínes legitimitását. Bele sem gondol abba, hogy egy taktikai győzelem, amivel időlegesen fenntartható a korszerűtlen, gazdaságtalan vasútszerkezet, elodázható annak reformja, hosszú távon – a problémahalmozódás miatt – sokkal nagyobb egzisztenciális véráldozatot követel majd a dolgozóktól, akiknek   nevében fellépnek. Az ügyeletes hatalomnak is egyszerűbbnek tűnik fűnyíróval végigmenni egy ágazaton, mint precíziós szikével onnan metszeni, ahonnan indokolt. Csakhogy kényszerpályán vagyunk. Sok pótcselekvésre nincs hely és idő. A válság még a konkurenciaharcon edződött piacvezető multikat is arra készteti, hogy alkalmazkodjanak az új szituációhoz.   A MÁV-hoz hasonló, monopolhelyzetben lévő állami dinoszauruszok viszont nem érzik a váltás kényszerét. Pedig váltás nélkül ha nem is gyors bukás, de lassú, fokozatos – ugyanakkor biztos - leépülés várhat rájuk.   

Papp László Tamás                              

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!