„A média arrogancia újabb határokat sért”

Lehet, hogy az integráció ügyében csak a kiinduló kérdést kellene átalakítani: Miért nem akarja a többségi társadalom integrálni a romákat? Vagy még körültekintőbben: Miért nem képes roma tagjait e társadalom ma integrálni? Ha a szerkesztők így tennék fel a kérdést, s megszólítanának néhány "integrálódott" és nem is megkeseredett romát, akkor lehet, hogy egész más irányt vehetne ez a vita – szögezi le a Miért nem integrálódnak a magyarországi romák? címmel indított fórumunkhoz elküldött hozzászólásában a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom.

Az 1971-es reprezentatív „cigányfelmérés” egyik legfontosabb állítása az volt, hogy a „cigánykérdés” alapvetően nem etnikai, hanem társadalmi rétegkérdés, a cigány és nem cigány szegények élete nagyon hasonló. E felmérés későbbi kutatásokat is megalapozó adatokkal szolgált a hazánkban élő roma lakosságról – komolyabb vizsgálat e tárgyban jó ideig mégsem történt. A nyolcvanas évek második felében a szociológiai elemzések elsősorban a gazdasági válság társadalmi hatásaira kívánták felhívni a figyelmet. A romák munkaerőpiacról való kiszorulása, az aprófalvak és a leromló városrészek „elcigányosodása”, a lakóhelyi és iskolai szegregáció már ebben a korszakban is az elemzés tárgyai voltak. A gazdasági helyzet romlásával párhuzamosan a közvélemény romaképe is egyre negatívabbá vált. E kutatásokból azonban az is kiviláglott, hogy – ha csak egy rövid időre is, de – a hetvenes években megindult majd megtorpant a magyarországi romák integrációja. Az 1993-as reprezentatív „cigányfelmérés” pedig azt mutatta, hogy a rendszerváltást követő gazdasági átmenetben a roma lakosság addigra már amúgy sem rózsás helyzete drasztikusan tovább romlott és ezzel párhuzamosan fokozódott a közvélemény romaellenessége is.

Mindezek azonban keveset mondtak a „roma”/„cigány” kultúra belső működéséről. A nyolcvanas évek második felétől azonban egyfelől megjelentek az első roma emberjogi aktivisták, akik politikailag is artikulálni próbálták a társadalmi különbségeket. Másfelől kulturális antropológiai kutatások kezdődtek roma közösségekben úgy, hogy a kutatók hosszabb időt – hónapokat, vagy akár több évet is – eltöltöttek egy-egy közösségben. E vizsgálatok tanulsága, hogy etnikai különbségekről csak ott érdemes beszélni, ahol különböző kultúrájú csoportok élnek együtt, és azok egymás között etnikai határokat (is) húznak. Ez az egyszerűség kedvéért „kulturalistának” nevezhető megközelítési mód azután a szociológiai kutatások egy részében is visszaköszön.

Tovább árnyalja a képet, hogy a kilencvenes évek végén szakmai vita indult arról, „ki a cigány”, s ez a vita máig tart. Ennek egyik fontos hozadéka, hogy a kategorizálás mikéntje maga is kérdéssé válik. Így nemcsak nagyobb tér nyílt a roma önbesorolás(ok) lehetőségére, hanem az is világossá vált, hogy az önbesorolás éppúgy érzékeny a társadalmi előítéletekre. A kilencvenes évek másik nagy vitája a szegénység és az etnicitás köré szerveződött. Abban a kutatók között konszenzus mutatkozik, hogy a nyomor nem csak a romákat érinti. Ha a szerkesztők nem vonultak eddig könyvtárba, hogy ezeket a kutatási eredményeket megismerjék, saját lapjuk néhány korábbi publicisztikáját azért fellapozhatták volna.

Hogy mindezek a kutatási eredmények miért nem gyakoroltak kellő hatást a közgondolkodásra, abban vitathatatlan a média felelőssége. A kilencvenes évek óta rendszeres sajtóelemezések szerint a magyar sajtó sztereotíp, gyakran démonizált vagy egzotikus képet fest roma honfitársainkról. A sajtóelemzések alapján az is tisztán látszik, hogy „Olaszliszka” után radikális fordulat következik be: az addig csak a szélsőséges internetes portálokon megjelenő nyílt „cigányozás” beszivárog a mérvadó lapokba, műsorokba is.

Talán a közbeszéd fenti torzulásának is betudható, ahogy a szerkesztőség a „politikailag korrekt” fogalmát értelmezi. A politikai korrektség a HVG online vitája szerint a színvak (color blind), tabusító beszédmód politikája lenne. Ezt az elátkozott „rózsadombiak” nemigen alkalmazhatták, hiszen épp ők kezdtek el cigányokat, romákat kutatni. Ha nem látták volna, hogyan kutathatták volna őket? Ha tabusították volna a romákkal kapcsolatban megjelenő vagy a romáknak tulajdonított társadalmi problémákat, akkor miről írtak volna? Amikor a „ballib” kutatók, értelmiségiek politikailag korrektek voltak a romákkal szemben – ha éppen korrektek voltak, hiszen más példákról is tudunk –, akkor nem a roma–nem-roma különbségtétel, hanem a „cigányozás” ellen emelték fel hangjukat. A köztársasági elnök által is megtámogatott „tabuérintés”,  "kutatózás" következtében azonban ez a közös platform is megbomlani látszik a „Rózsadombon”: „ballib” publicisták hallgattak el, más „ballibek” pedig beálltak a cigányozók sorába.

A „politikailag korrekt” angolszász fogalma korántsem terjedt el annyira, mint azt a szerkesztőség és a hozzászólók – vezető jobboldali politikusok és a köztársasági elnök e tárgyban született „üzenetei” immár feltétlennek látszó politikai biztonságát a hátuk mögött tudva – írásaikban és nyilatkozataikban sugallják. A politikailag korrekt kutatások és megszólalások tétje már jó ideje az, hogy szóra bírható-e a roma–nem-roma különbségtételben a roma oldal. Létezik-e ma a magyarországi közbeszédben olyan pozíció, melyet a „roma” önszántából elfoglalhat, anélkül, hogy megbélyegezve érezné magát?

A HVG online a vitaindítóval és a felkért hozzászólók megválogatásával méltatlanul szűk és csak nagyon kevés roma számára elviselhető teret nyitott, a „ballib” szakmát pedig elidegenítette magától. S nem veszi észre, hogy miközben valójában a „Rózsadombért” folyó kicsinyes harchoz asszisztál, szétzilálja még a maradékát is annak a térnek, ahol romáknak és különböző beállítottságú „rózsadombiaknak” együtt kellene tenni valamit azért, hogy a „polgárháború-közeli helyzetből” az ország ne rohanjon igazi „polgárháborúba”.

Méltóságot Mindenkinek Mozgalom