Csizmadia Ervin: A tovább élő hisztéria

Hisztérikus a magyar társadalom, ez leginkább a radikalizmus gyors terjedésében nyilvánul meg. Bibó István szerint akkor hisztérikus egy közösség, amikor képtelen arra, hogy a valóság talajára álljon és úgy politizáljon. Üdvös lenne szembenézni e jelenséggel és gyógyítani - állapítja meg Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.

Bár Berlin csak 800 kilométerre van a Budapesttől, az embernek sokszor az az érzése, hogy a szellemi távolság ennél jóval nagyobb. Egy berlini értelmiségi, különösen, ha magyar származású, ha magyar, vagy ha erősen érdeklődik Magyarország iránt, általában igen negatív véleménnyel van Magyarországról, legfőképpen persze az ország radikalizálódásáról. Ha valaki berlini – akár ad hoc – társaságokba jár, az pontosan tudja, miről beszélek: az ottaniak képtelenek felfogni, hogy a magyar politikai osztály demokratikus erői miért nem emelnek torlaszt a szélsőségesekkel szemben, és egyáltalán, miért olyan a politika nálunk, amilyen.

Egy nyugat-európai multikulturális csúcsközeg felől nézve Magyarország valóban csődtömeg. Hol van már az idő, amikor a határnyitás élménye Magyarországot elismerésre és dicséretre méltóvá tette a németek szemében? Be kell látnunk: a német értelmiségi és hovatovább a német politikai elit sem ért minket, s azt kérdezi tőlünk, Berlinbe látogató magyaroktól: hogyan lehet Magyarországon élni? Íme, a tömör válasz: hisztériában.

Aminek nyilvánvaló történelmi okai vannak, s ezt a németek, akik 1945 után olyan drasztikusan szakítottak múltjukkal, nem nagyon érthetik. S éppen mert nagyon nem könnyű elmagyaráznunk nekik, miért nem úgy élünk, ahogyan ők szeretnék, nekünk kellene megértenünk a „hisztériacsökkentés” német útját. Ha jól érzékelem, legalább három alapvető dolog kell ehhez. Az első a politika erőteljes társadalmi beágyazódása, ami azt jelenti, hogy ott a pártoknak igen eleven kapcsolatuk van a választókkal. Nem úgy, hogy a kampányban – ó, milyen szép szó is ez – „üzeneteket” küldenek az általuk egyébként madártávlatból sem ismert választókhoz, hanem úgy, hogy standard társadalmi csoportokat képviselnek. Ha a német pártok közül most csak a szabaddemokratákat nézzük, rögtön szembetűnik, hogy parádésnak is mondható, 14 százalék fölötti választási eredményükhöz ez az erős, az alkalmazotti, sőt a munkásrétegekhez is elérő „valóságpolitika” kellett. Bármennyire is zavarja olykor a politikát a valóság, Németország pártjai eleven cáfolatok a politika valóság-ellenességére.

A második az oktatás, pontosabban a politikai nevelés. Az, hogy ma Németország és azon belül Berlin a liberális demokrácia szentélye, kiemelten fontos szerepet játszik a demokráciának, mint minden mást megelőző autoritásnak az elismerése az 50-es évektől kezdődően. Mindez arra utal, hogy egy minden szempontból tragikus és sötét múlt, a hitlerizmus után is van megújulás, sőt igazából ez a múlt nagyon komoly inspirációt jelentett abban, hogy a demokrácia kifejlődésének teljes intézményrendszerét az állampolgári szocializációban is létrehozzák.

Végül a harmadik a közelmúlt élményagát feldolgozó művészet. A sok élő példa közül ezúttal a filmművészetet említeném, s azon belül A mások élete című, itthon is nagy sikerrel vetített filmet, amely az 1980-as évek besúgói hálózatáról ad nem csak megrázó, de gyógyító hatású képet is. Erős társadalom-centrikus pártpolitika, tudatos politikai nevelés és erkölcsi tisztulást segítő művészet – ezek azok a pontok, amelyeken keresztül a németek meghaladták saját múltjukat és egy hisztériamentes politikai világot építettek fel. Talán nem is csoda, hogy nem értenek minket, akik – Cseh Tamással szólva – „benne maradtunk a régiben”. Vagy mondhatnánk úgy is – ismét Cseh Tamással –, hogy „valóság nevű nagybátyánk” a rendszerváltás rövid intermezzója után egyszerűen elpártolt tőlünk, hogy azután jöjjön a „virtuális valóság”, a „fikció reálpolitikája” és a többi, a nagy nyugat-európai, észak-amerikai marketing- és imázsformáló cégek gyorstalpalón átültetett valósághelyettesítő stratégiái. Amelyek azonban a lényegen nem tudtak változtatni: képtelenek voltak a hisztériát csökkenteni és a politika valóságfedezetét növelni.