Csizmadia Ervin: A tovább élő hisztéria

Hisztérikus a magyar társadalom, ez leginkább a radikalizmus gyors terjedésében nyilvánul meg. Bibó István szerint akkor hisztérikus egy közösség, amikor képtelen arra, hogy a valóság talajára álljon és úgy politizáljon. Üdvös lenne szembenézni e jelenséggel és gyógyítani - állapítja meg Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.

Több mint elgondolkodtató: a kelet-közép-európai új demokráciákban nem léteznek nagy politizáló csoportok. Százezres nagyságrendben az emberek utoljára az MSZMP tagjai voltak. Ma az összes magyar pártnak alig százezer tagja van, de ők is inkább virtuális tagok, vagy léteznek, vagy nem. A néhai MSZMP tagjai egyszerűen felszívódtak, a többi pártnak meg soha nem is volt komoly tagsága, csak választói. A tagsághiányos politikai küzdőtér szabályai azonban nagyon mások, mint azoké a klasszikus demokráciáké, ahol a pártoknak nem csak választói, de tagjai is vannak. Hogyan lehetne ilyen körülmények között közelebb lépni a valósághoz? Csodálkozunk, hogy a magyar politika – mert hát hol máshol – virtuális térben zajlik?

A fentiekből is következően a magyar politika egyik legnagyobb kihívása a társadalmi hátország hiánya. A pártok szerveződésmódja lehetetlenné teszi a kívánatos reformokat, többek között az egészségügy és az orvoslás reformját. A reformszándékkal fellépő kormányok mögött alig található társadalmi támogatás, sőt ha valami van, akkor az inkább ellenállás. Nem csoda, ha belátván ezt a történeti örökséget és jelenbeli szituációt, a kormányok maximum a felvilágosult abszolutista reformpolitikában hisznek, mert másban nem is hihetnek. Más kérdés, hogy a felvilágosult abszolutizmus (a nép nyelvén szólva: „népnyúzás”) megszüli a már említett hisztériát. A német példa is erre ösztönöz: a mérvadó pártok társadalmi beágyazódása, a tudatos politikai nevelés és az irodalmi-művészeti gyógyító munka segítségével Németország jó részt túllépett a korábban létező megosztottságán. Magyarországon azonban a rendszerváltás óta a hisztéria mennyisége nemhogy csökkent volna, de látványosan növekedett. A hisztérikus jelekre, az úgynevezett radikalizálódásra, az új szubkultúrák jelentkezésére a politika osztály nem csekély része hisztérianöveléssel válaszolt. Nem mondom persze, hogy könnyű megtalálni a helyes választ, de a politikai osztály és a politikai közösség szinte teljesen elfeledte Bibó rendkívül plasztikus gondolatát: „A közösségi hisztéria – mondja Az európai egyensúlyról és békéről c. művében – az egész közösség állapota, s hiába választjuk el a hisztéria látható hordozóit, ha közben a hisztéria feltételei és alaphelyzetei megmaradnak”. Majd tovább: „Hiába pusztítunk el minden ’gonosz’ embert, a hisztéria téveszméi és hamis reakciói békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, a légynek sem vétő szolid emberekben és nemes, magasztos emelkedett szellemű egyénekben fognak tovább élni, s a közösség egy nemzedék alatt újból kitermeli a hisztéria őrültjeit, haszonélvezőit és hóhérlegényeit”.

Mi a „gonoszok” elpusztításánál tartunk, és fogalmunk sincs, hogy (például a radikális pártok és mozgalmak kezelése ügyében) az egész közösség állapotáról van szó újra. Nem mondom, hogy ez túl megnyugtató felismerés, de hogy megkerülhetetlen, abban biztos vagyok. S talán érdemes volna észrevenni: a közösségi hisztéria megszüntetése egy ország teljesítő- és versenyképessége (két manapság bűvösnek tekinthető szó) szempontjából a legfontosabb.

Hiszterizált, önmagával nem rendben lévő ország roppant nehezen tehető versenyképessé. A hazai politika eszköztelen, mert nem rendelkezik valóságalapú stratégiával és hisztériagyógyító kapacitással. Valery Giscard d’Estaing, néhai francia elnök írja a Franciák című könyvében: „A valóság súlytalansága következtében vad ideológiák kelnek lábra”. Ez így van. Csakhogy nem mindegy, ilyenkor a politikai osztály miképpen reagál. Ahogy elnézem, borzasztóan haragszik a „vad ideológiákra”, a bibói „gonosz” emberekre, de semmilyen szava nincs a valóságot illetően. Így azonban – nem nehéz megjósolni – minden maradni fog a régiben, s még akkor sem lesz „új kezdet”, ha ezt bizonyos politikusok egyenesen kőbe vésik és átszellemült arccal a szemünkbe is mondják.

Csizmadia Ervin