Nehéz érdemi vitába szállni azokkal, akik az olaszliszkai lincselés ügyében minap jogerősen kihirdetett ítéletet túl súlyosnak, megtorló jellegűnek gondolják. A másodfokú verdiktet lényegében borítékolva ezt tette Romano Rácz Sándor, akképp levezetve, hogy jó lenne, ha az újságírók „…nem engednének azok unszolásának, akik az enyhítő körülményeket semmibe véve fejeket követelnek…”. Ugyanis szerinte ilyen körülmény, miszerint „korábban ugyanitt, a megszólalásig hasonló módon halálra gázoltak egy hasonló korú kislányt, aki a jelenlegi vádlottak közül kettőnek az édeshúga volt”. Gyury József, az egyik védő pedig ama szónoki kérdést tette föl a Népszabadságban: „A társadalom számára volna fontos a következtetések levonása. Annak mérlegelése például, hogy mindenki annyi büntetést kapjon, amennyit megérdemel. Hogy vajon az szolgálja a társadalmi békét, hogy egyesek jóval nagyobb büntetést kapnak a reálisnál?”

Tény alapú disputa lefolytatása e vonatkozásban azért lenne bajos, mivel az ügy lényegében precedens nélküli. A büntetést sokalló ügyvédi (vagy kisebbségi jogvédő) diskurzus érvei azért hullanak a semmibe, mivel nincs gyakorlati példákban megtestesülő fedezetük. Magyarországon ilyenfajta csoportos népítéletre hajazó cselekmény utoljára ’56-ban történt. Az pedig összemérhetetlen a békeidőben lezajlott megfelelőjével. 

Konkrét nyilatkozatoktól elvonatkoztatva: a bírói döntés túlzott szigorúságáról beszélők hangütéséből gyakran úgy is kihallatszik, ha nem mondják, hogy szerintük a vádlottak származása okán ítéltek oda ennyi börtönévet. Csakhogy itt nemigen adódik lehetőség valóságbizonyítási ellenpróbára. Amennyiben lett volna olyan ügy, melyben a többségi hovatartozású elkövetők mészárolnak le ugyanily bestiálisan egy roma származású sofőrt, s abban jóval enyhébb szankciót mér ki az igazságszolgáltatás, úgy joggal lehetne ezt kifogásolni. Megjegyzem, jómagam akkor sem azt reklamálnám, hogy miért lett szigorú az egyik, hanem azt: miért enyhe a másik? Ugyanis – remélem, ebben sokakkal egyetérthetünk – fenti ügytípusban nem a szigorúsággal van önmagában baj. Hanem azzal, ha ezt esetleg szelektíven érvényesítik.

Mint liberális, nem vagyok híve az öncélúan rendpárti büntetőpolitikának. Vallom, hogy a törvényes joghátrány kiszabásának célja nem a bosszú vagy leszámolás, hanem az arányos igazságtétel kell legyen. Mégis úgy vélem, jelen szituációban a bírói ítélet helytálló. Természetszerűleg ehelyütt nem foglalkozhatunk a vádlottak (és védőik) bizonyítási, eljárásjogi, pertaktikai manővereivel, amellyel a tragédiában játszott szerepüket igyekeztek kisebbíteni vagy tagadni. Jogképes, lényegi cáfolat híján abból indulunk ki, hogy a bíróság korrekt módon rekonstruálta a történteket.

Mikor egy szörnyű bűntény – jelen esetben a gyilkos indulatokból kisarjadt lincselés – először történik meg (vagy csak hosszú nyugalmi idő után jelentkezik újra) valamely országban, az önmagában indokolhatja, hogy a bíróság felfelé térjen el a szankció átlagától vagy középmértékétől. Ugyanis csak így lehet megakadályozni, hogy a tett rendszeressé vagy divattá váljon. Ha a cselekedet „(újra)honosítói” viszonylag olcsón megússzák, az bátorítás lehet az összes primitív, ösztönvezérelt személyiségű dúvadnak. Sokkal nehezebb kiszorítani valamilyen negatív tendenciát, ami már bent van, mint eleve ki sem nyitni neki a kapukat.

Azonkívül gondoljunk csak bele, micsoda következményei lennének, amennyiben az emberhalállal végződő önbíráskodást a nyugati kultúrkör jogszolgáltatása ugyanúgy elnézőbben ítélné meg, akár az iszlám büntetőbíráskodás az úgynevezett becsületgyilkosságot. A legnagyobb probléma ezzel az lenne, hogy elmosódna a határ a legitim önvédelem és a törvénytelen ököljog között. Demokratikus alapelv, hogy jogom van a felém vagy mások ellen irányuló – életet, testi épséget veszélyeztető – támadást arányosan elhárítani. Viszont nincs (és nem is lehet) törvényes lehetőség arra, hogy a veszély elhárulása vagy megszűnése után önkényesen megtoroljam azt. Ez nem tűrhető. Főleg olyan légkörben nem, amikor szélsőséges honlapok és terrorsejtek uszítanak lincselésre, önbíráskodásra, gáttalan erőszakra a nekik nem tetsző, a zavaros, torz értékrendjük szerint bűnös egyének, csoportok, kisebbségek ellen. S lépnek a tettek mezejére, elég a Csintalan-verésre, a melegekkel szembeni tavalyi pogromra vagy a Molotov-koktélos gyújtogatássorozatra gondolni. Fenti atmoszférában az enyhe verdikt azt üzenné az olaszliszkai vademberek többségi klónjainak: „Ha a cigányoknak szabad, akkor nekünk is.” Vagyis a döntés indirekt társadalmi üzenete nemhogy sérti, hanem épphogy védi a cigányságot.

Eleve óvnék mindenkit ama tévúttól, hogy a büntetéssel összefüggésben rasszizmust, kollektív előítéletet kiáltson. Debrecenben nem „a” cigányság, hanem egy szinte példátlanul kegyetlen tett elkövetői fölött ítélkeztek. Akik történetesen romák. De nem a származásuk miatt kapták a vitán felül kemény, élethossziglani vagy ahhoz közeli bűnhődést. Hanem azért, mert még az „önbíráskodási szokásjog” íratlan normáit is lábbal tiporták. Hogy egy vélt bűnösön a magát áldozatnak gondoló személy (vagy hozzátartozója) bosszút álljon, nem elfogadható. Ám az esetek többségében (szinte kivétel nélkül) ténylegesen megesett sérelemért akar törleszteni a lincselő. Vagyis az ő rokonát, barátját, szomszédját valóban elgázolták, megölték, kirabolták, megerőszakolták. Tehát először meggyőződik róla, hogy a dolog tényleg bekövetkezett, s csak utána ered a feltételezett bűnös nyomába. Itt viszont az elkövetőket alig vagy egyáltalán nem érdekelte a szerintük megsérült kislány sorsa. Ahelyett, hogy az ő állapotát, esetleges orvosi segítségre szorulását konstatálták volna, nekiestek Szögi Lajosnak.

Olyan is gyakran van, hogy egy baleseti szituáció után valamelyik autós vagy gyalogos verekedni kezd. De rokonai, utastársai általában lefogják, visszatartják, nehogy egy-két kivert fognál nagyobb baj legyen. Itt azonban a családtagok közül egy sem volt, akik hathatósan fellépett volna a tett megakadályozása vagy félbeszakítása érdekében. Ami sokat elmond a lélektani mikroklímáról, családi háttérről, melyben a tettesek szocializálódtak. Egy másfél évtizede lezajlott sérelem pedig aligha menthet-enyhíthet ilyen fokú brutalitást.

Van a másik oldal, amelynek a mostani ítélet nemhogy súlyos, de enyhe jellegű. Mely a halálbüntetést tartaná egyedül igazságosnak. Én ezzel sem értek egyet. Úgy vélem, az élethez való jog a legelvetemültebb gyilkost is megilleti. Például a tényleges életfogytiglanra joggal esélyes romagyilkosokat is.

Azokkal pedig végképp nincs mit kezdeni, akik nem (csak) a gyilkost, hanem a cigányt (is) gyűlölik Szögi Lajos életének kioltóiban. Illetve szörnytettüket ama embertelen téveszme bizonyítására akarják felhasználni, hogy minden roma potenciális bűnöző. Holott az igazság alapja jogállamban csak a konkrét tett és személyes (kollektív önazonosságokra át nem ruházható) felelősség lehet.