Orbán útja: az igazmondó juhászok és a politikai Háry Jánosok között?

A politikus, ha úgy érzi, muszáj neki, szívbaj nélkül hazudik. Nincs is gond ezzel. Aki nem valamelyik pártegyház dogmatikus hitvilágában él, láthatja: a kreatív valóságtorzítás a politikus munkaköri leírásának része. Muszájból hazudni is bűn persze, de akkor is hazudni, ha nem muszáj, már nem csak bűn: hiba is. Márpedig Orbán Viktornak, ha nem lehet is igazmondó juhászba átmennie, nem muszáj már akkorát hazudnia, hogy nyerjen, mint elődeinek. Mindenképp győzni fog. A kelleténél aránytalanul nagyobb politikai hazugság azonban később többszörösen bosszulja meg magát.

Novák Zoltánnak a jóléti államiság illuzórikus délibábjellegéről, sokszorosan meghaladott, anakronisztikus voltáról írt elemzésének gyakorlatilag minden szavát osztom. Jómagam több mint három éve, fél évvel az őszödi beszéd előtt leírtam nagyjából ugyanezt. Amivel vitatkoznék, az csupán az írás címe: Hazudj, ha nyerni akarsz! Ugyanis szerintem ez jelenleg már nem (annyira) érvényes. Pontosabban: kevésbé az, mint volt négy éve vagy még korábban. Igen, 2002-ben és 2006-ban politikailag úgy merült fel a kérdés mindkét nagypárt vezetőinek: hazugság vagy halál. Mindkét előző parlamenti választáson kiélezett, fej-fej melletti, paraszthajszálon múló csata zajlott. Tehát a hallgatólagos jelszó az volt: merjünk nagyot hazudni! Illetve nagyobbat, mint a másik. Igazából 2002-ben nem a 13. havi nyugdíj, a rekordösszegű közalkalmazotti béremelés irracionális Medgyessy-álomcsomagja volt a hazugság. Hisz e programpontok, sajnos, a józan észnek hadat üzenve megvalósultak. Hanem az, hogy mindez tragikus és súlyos következmények nélkül bevihető a költségvetésbe. 2006-ban Orbán Viktor Medgyessy Péter legjobb tanítványaként magáévá tette a kampányfilozófiai princípiumot: ha nyerni akarsz, ellenzékként igyekezz mértéktelenül, nyakló nélkül túlhazudni a kormányt. Jött is a 14. havi nyugdíj, a 100 ezer forintos minimálbér Fidesz-ígérete. Az ellenzék mindkét esetben parttalan, destruktív túllicitálást folytatott. 2002-ben a szocialisták, 2006-ban pedig a Fidesz vélte úgy ellenzékként: ha nem kerülünk hatalomra (mindkét választás kétesélyes volt), akkor úgyis mindegy, ha pedig mi győzünk, akkor a fő cél, a kormányzás megvan, a többi pedig majd eldől.

Ezzel szemben a kormánypárti oldal 2002-ben és 2006-ban is kevesebbet ígért. Vagyis jövőbeli ígéretek helyett a múltbéli (és jelen idejű) jóléti vívmányok fenntartására és megvédésére helyezte a súlypontot. Az Orbán-kormány azt hangsúlyozta: a gonosz, népnyúzó Bokros-csomag antitéziseként mi visszaállítottuk az alanyi jogú, ingyenes szolgáltatásokat (családi pótlék, ingyenes felsőoktatás stb.), a Gyurcsány-kormány pedig azt: Medgyessy szociális fegyvertényei szentek és sérthetetlenek. Orbán híveinek tökéletesen igazuk van, amikor azt mondják: Gyurcsány hazudott az ország állapotáról, a büdzsé helyzetéről. Csak azt felejtik el hozzátenni: Orbán is ugyanezt tette. Garanciatörvény-javaslatával nemcsak a finanszírozhatatlan jóléti ballasztot akarta a költségvetéshez láncolni, de amellett még jó néhány zsákot pakolt volna hozzá. Igaz, a hazugságspirál mennyiségi faktora azért már 2006-ban sem volt csodafegyver. Hiába ígért többet akkor Orbán, mégsem tudta leelőzni a gyurcsányi státuszhazugságokat. Áldhatja is a szerencséjét, hogy végül nem ő nyert. Igaz, talán akkora világtragédia nem lett volna belőle. Mert a Fidesz-elnök – Gyurcsánnyal szemben – három éve is hivatkozhatott volna arra: ő nem a saját, hanem mások piszkát takarítja a megszorításokkal. A jelenlegi hatalom népszerűségi mélyrepülésében ugyanis tagadhatatlanul benne van, hogy önnön, bumerángként visszacsapó, demagóg jóléti hadovája kapta telibe.

2010 tavaszán a második Orbán-kormány lehet hosszú ideje az első, amely úgy juthatna hatalomra, hogy nem kell hozzá igazán nagyokat hazudnia. Olyan szakadéknyi különbség van Fidesz-MSZP viszonylatban, hogy Orbán akkor is kényelmes, elsöprő többséghez jutna, ha az elkövetkező fél évben nem ígérne semmit. Legalábbis nem ígérne konkrét és jelentős – így egyrészt számon kérhető, másrészt teljesíthetetlen – szociális kiadásokat, nem ígérné a jóléti rendszer helyreállítását és rehabilitációját. Ehelyett beérné szimbolikus, komoly pénzügyi ráfordítást nem igénylő lépések beharangozásával. Tehát semmi olyan parasztvakító frázishegyet nem halmozna fel, ami később rázúdulhat. Ha elrugaszkodunk a szekértáboros törésvonalak lövészárokrendszerétől, s az egészet felülről nézzük, láthatjuk: a válság a teljes politikai osztálynak kapóra jött. Demján Sándornak igaza van, mikor arról beszél: a csődtől pont a gazdasági világkrízis mentette meg Magyarországot. A 2006-os választások után a második Gyurcsány-kormány kényszerűen beismerte: nemcsak Medgyessy Péter örökségét kell lebontani, de a jóléti rendszer fundamentumához is drasztikusan hozzá kell nyúlni. De az igazán merész (és szükséges) döntések retorikai szinten vagy tervfázisban maradtak. Rettegtek a szent teheneket egy ujjal is bántani. A díjeltörlő népszavazás és a koalíciószakadás után pedig groteszk agóniába ment át a dolog. Magyarország a pénzügyi Taigetosz szélén támolygott. A válság azonban lehetőséget biztosított a hatalomgyakorló elitnek, hogy a belső, strukturális okokból elodázhatatlan lépések okaként a nemzetközi, konjunkturális tényezőket nevezze meg. „Ez van mindenütt, világjelenség, mit tegyünk? Nem a mi sarunk, hanem a hitelkrízisé!” – körülbelül ennyiben összegezhető a dolog. Szoríts meg, és fogd rá a válságra.
 
S még ehhez viszonyítva is mennyivel könnyebb dolga lehet Orbánnak! Ő nemcsak kifelé (a válságra), de befelé, visszafelé (elődeire) is mutogathat. Az egész így sem lesz fáklyásmenet. A baloldal rögvest felveszi a szociális demagógia kormányzás alatt kényszerűen elejtett fonalát, a Jobbik etnikai demagógiájáról nem is beszélve. A Fidesz a hatalom súlyától, a kényszerpályás mozgástér béklyóitól görnyedve egyikkel sem fog tudni hatásosan versenyre kelni. Ha megpróbálja, attól a gondviselés mentsen bennünket. És minél jobban felcsiholja a kialvó jóléti illúziókat, annál durvábban ütnek vissza rá. Bármily hihetetlen is: néha az őszinteség (illetve a fontolva hazudozás) kifizetődőbb, mint a politikai Háry János szerepe. Hazugságmentesen élni – főleg politikában – lehetetlen, de olyan ez is, mint a pia: mértékkel fogyasztva sem javallott vele az autó- és országvezetés, viszont így másnaposságot legalább nem okoz.